Előszó
Az utóbbi évek a technika és tudományok igen jelentős és nagymértékű fejlődését hozták. A felgyorsult világ az orvostudományok korábban nem hitt előrehaladását eredményezte. A rohamléptű fejlődésből nem maradt ki a gyógyító klinikai orvostudomány egyik szakága, a sebészet sem. A társszakmák eredményeinek felhasználása, valamint a technika modem eszközei lehetővé tették, hogy ma már mindent megoperáljanak, ami sebészetileg indokolt és anatómiailag lehetséges.
Napjainkban a sebészet óriási eredményeket tud felmutatni, de a siker nagymértékben függ attól, hogy a beteg idejében kerül-e műtétre, a műtét előtti és utáni kezelés, megfigyelés és gondos ellátás, ápolás szakmailag és emberileg kifogástalan-e.
"Ars longa, vita brevis est." A művészet (mesterség elsajátítása, fejlődése) hosszadalmas, az élet rövid, az alkalom röpke, a tapasztalat csalóka, az ítélet nehéz. Az orvosnak nemcsak magának kell megtenni a kötelességét, hanem biztosítani kell a beteg, az ápolók és a környezet együttműködését. Ez egyike a szállóigévé lett hippokratészi mondásoknak. Ebből is kiviláglik, hogy a gyógyító-megelőző munka végzésében az orvos legfőbb segítőtársa a jól képzett, lelkiismeretes és megbízható ápolónő, aki munkaidejének legnagyobb részét a betegágy mellett tölti. Nagyon fontos, hogy munkáját elméletben és gyakorlatban jól felkészülten, lelkiismerettel és hivatástudattal végezze, segítve ezzel a betegek gyógyulását. Ápolónőnek lenni nemcsak foglalkozás, hanem hivatás: sok tanulással, lemondással, áldozattal járó, fáradságos tevékenység. De eredménye kárpótol mindenért: a betegek gyógyulása, az embertársak megbecsülése, a társadalom elismerése kísérheti mindennapi lelkiismeretes munkáját.
Vissza