Előszó
Miközben Szpiváknénak a kiállításról, a vásárról mesélt, Klim Számgin úgy érezte, előbbi elérzékenyülésének már csak az emléke maradt meg, —• mint érzés azonban teljesen eltűnt. Rájött arra, hogy...
Tovább
Előszó
Miközben Szpiváknénak a kiállításról, a vásárról mesélt, Klim Számgin úgy érezte, előbbi elérzékenyülésének már csak az emléke maradt meg, —• mint érzés azonban teljesen eltűnt. Rájött arra, hogy unalmasan beszél. Nyugtalanította a vágy, hogy meglelje saját álláspontját az újságok véget nem érő marasztalásai és zsörtölődő gúnyolódásai között, azonkívül pedig attól félt, hogy maga is beleesik Inokov durva és csípős cikkecskéinek hangnemébe.
Még Fedoszováról is csak nehezen találta meg azokat a nagy szavakat, amelyekkel mesélni szeretett volna róla. mikor azonban kiejtette őket, úgy érezte, hogy szárazan, fakón csengenek. De valahogy mégis kiderült, hogy a legmélyebb benyomást az Össz-Orosz Kiállításon éppen ez a hajlotthátú vénasszony keltette benne. És nem szívesen emlékezett vissza azokra a reményekre, melyek a fiatal cárhoz fűződtek; róla csak bűntudatos mosolya maradt meg emlékezetében.
— Jelentéktelen ember, ide-oda ráncigálják a miniszterek kényük-kedvük szerint, mint valami kölyköt, — állapította meg és kissé csodálkozott is e bosszúvágyó, személyes érzésen, amely szavaiban csengett.
A kertben ültek, a cseresznyefák árnyékában, melyeket dúsan ékesítettek az ametisztszínü gyümölcs gyöngyszemei. Este volt, a fülledt hőség zivatart jósolt; az égen, melynek színe a lefölözött tejéhez hasonlított, kékesszürke felhőfoszlányok tajtékoztak; árnyak kúsztak a kerten át és különös volt nézni, hogy a lomb milyen mozdulatlan. Szpivákné a földbe ásott kerek asztalra könyökölt, arcát két tenyerébe szorítva, s egy piros bogárkát figyelt, amely céltalanul mászott az asztal lapján. Férje, hiányos öltözékben, az- ablak alatti szőnyegen hevert, szárazon köhécselt és fel-alá tologatta a gyermekkocsit,
5
Vissza