Előszó
Kiváltságos találkozások kulisszatitkai helyett inkább benyomásokra, hangulatokra hagyatkozom, úgy ahogy az emlékezet előhívja őket a belső kamera rögzítette képekből. Filmfesztiválok, színházi öltözők, próbatermek, kávéházi asztalok, művész otthonok szolgáltak az alábbi beszélgetések színhelyéül.
Nem szátorkról szeretnék szólni, hanem a filmvilág meghatározó egyéniségeiről, akik elfogadva beszélgetőtársuknak, megajándékoztak a bizalmukkal.
Hát emlékezem... Marco Ferreri jóságos kék tekintetére, amely köré "télapós" szalálla vont iróniát. Marcello Mastroianni nikotintól sárga ujjaira, kézműves kezére, amivel elromlott riportermagnómag bütykölte. Michel Piccoli megnyugtató hangjára, a szavak közötti csendekbe sűrített melankóliájára. Vittorio Gassman Don Quijote szerű alakjára, nagy levegővételeire. Bernardo Bertolucci magas homlokára, fehér panamakalapjára, enyhe raccsolására. Roman Polanski csibészes mosolyára, lezserségére. A vörösesbarnára festett hajú Alberto Sordi ráérős kíváncsiságára. Pierre Richard szerény bohémtanyájára, szomorú clown arcára. Nino Manfredi élénk gombszemeire, határhalan kommunikációs éhségére. Gérard Depardieu napfénytől hunyorgó tekintetére zaklatott állóbeszélgetésünk alkalmával. Az Omar Sharif szemeiben megbúvó halálfélelemre röviddel szívinfarktusa előtt. Jean-Paul Belmondo százfogú nevetésére barokkosan túldíszített színigazgatói szobájában. Clint Eastwood kimunkált ráncaira, jelentőségteljes szüneteire.
A másnapos Christopher Lambert fojtott hangjára. A maratoni futásra a cipőjétől laza mozdulattal megszabadult Monica Vitti után Jean-Louis Trintignant szemérmes bicegésére, amint közeledik felém a párizsi utcán. Raf Vallone filmmúzeumnak beillő lakására, a családi körben zajló kellemes társalgásra.
Az Ornella Muti homlokán csillogó szépségtapaszra. Claudia Cardinale "holdfény" sminkje alól felvillanó tüzes szemeire. Isabella Rossellini olaszos gesztikulálására, férfikezeire.
Gina Lollobrigida megtévesztő játékára, ahogy a titkárnőjének álcázza magát telefonon. Franco Nero fürkésző tekintetére, szigorú agglegény elveire.
A Liv Ullmann meztelen arcán pergő könnyekre, amint halott szüleiről mesél. A topisan öltözött Sophie Marceau durcás, öntudatos válaszaira.
És emlékezem egy kedves hangvételű levélre Sophia Loren kézírásával...
Hát valahogy így kezdődött az egész, a genfi Ponti villába küldött interjúkérő levéllel. Ha belegondolok, Sophia Loren kék csíkos papírlapokra diktált válaszai indították el bennem ezt az ártalmatlan szenvedélyt. Abban a reményben adom most közre az elmúlt tíz-tizenkét év filmes találkozásainak lenyomatát, hogy hasonló örömüket lelik az olvasásban, mint én az elkészítésükben.
Vissza