Kitör a forrás

Előszó

Részlet a kötetből:

Dobszállás tavaszra ébredt. A völgyben épült falu házai messzire fehérlettek a napsütésben. A falun átsiető patak vize ezüstösen csillogott. Egy-két bárányfelhő a nap előtt kergetőzött. Árnyékuk, gonosz tolvajként, sötéten vágtatott tova a közeli hegy erdős oldalán.
A napősanya fáradhatatlanul simogatta sugaraival a még téli hideget lehelő földeket, házfalakat. A didergő fákat szünet nélkül csókolgatta. Háztetőkre, mint vacogó< betegemberek fejére langyos levegőborogatást borított. Kicsi, nagy ablakok egymásután nyiltak ki előtte. Betolakodott a szobákba, tetőlyukakon át a padlások rideg világába és meleget árasztott.
A vén nap nem ismert gyűlöletet. Reformátusok templomát éppen úgy cirógatta, mint a katolikusokét. Szegényre, gazdagra, férfira és nőre ugyanúgy mosolygott.
Szerette is mindenki. Házak falai, tetői párát sírtak örömükben, jöttére. A fák csupasz karjaikkal nyújtózkodtak feléje. Emberek kacagva fogadták, hangosan áldották. A föld, itt-ott zöldelő nekirugaszkodásokkal, új életekkel köszöntötte.
- Tudom, hogy szerettek, - örült a napsugár és pajkos kedvében fénylett, játszott tovább.
A falu közepe táján, ahol a patak átszelte az utat, dombtetőn zsindelyfedelű ház állott. Az Arady család ősi fészkét hatalmas fenyőfák övezték.
A karcsú, szép fenyőfáik zölden, ifjan néztek a téli vedlettséget sinylő falura, önzőén magukba szívták a nap melegét. Tűlevelű ágaik között alig tudott néhol átsiklani a napsugár. Vissza