Kitépett sarjak

Fülszöveg

A fordító megjegyzése:
Különösnek látszik talán, hogy én ajánlottam kiadásra és fordítom le Maurice Barrés könyvét - mikor ez a könyv és írója olyan erős ellentétben van az én világnézetemmel. Két okom volt erre. Egyik: annak dokumentálása, hogy művészi kérdésekben fölül kell emelkedni a világnézetbeli ellentéteken. A másik: hogy ismerje meg a közönség azt az oldalát is a francia irodalomnak, melyről eddig alig tudott - talná lelhet valami okulást benne.
Maurice Barrés, aki pályája kezdetén az individualizmus, az Én-kultusz hirdetője volt, egy politikai kaland során a heves, türelmetlen nacionalizmus apostolává lett. Az idegent a régi görögök lenézésével s a revanche-ra vágyó francia gyűlöletével nevezi barbárnak. Valaha az egyén energiáinak könyörtelen érvényesítéséről beszélt; ma a nemzeti energia törvényét írja meg egy ciklusban, melynek első önálló darabja, Les Déracinés, tudtommal most jelenik meg először idegen nyelven.
Néhány nevet, néhány olyan sort, mely a 80-as évek francia politikusainak túlságosan pontos ismeretét követelné meg a magyar olvasótól, kihagytam a fordításból. Egyebekben azonban Barrés regénye érdekes, néhol izgató is, s ami főként érdemessé teszi az olvasásra: főproblémái minálunk éppen most aktuálisabbak, mint valaha. Engem nem zavar, hogy érvei a magamfajta gondolkozású emberek ellen szólnak: az idehaza folyó vitában mindkét fél hasznát láthatja annak, ha mindkettejük érvei újabb megvilágítást kapnak, a vitás kérdések nemzetközi problémává szélesednek. És ha a másik oldalon beérik Anatole France szidásával, de nem sietnek a bizonyos körökben vele egyenlő tekintélyként szereplő Barrés-t bemutatni a magyar közönségnek - hát megteszem én... a vita színvonalának emelése kedvéért.
Barrés könyvének egyik főproblémája a tanári felelősség kérdése. Ezt ifjúkori mesterétől, Bourgettől vette át, de elfogultabban tárgyalja nála. Bourget Disciple-jének azért van oly megdöbbentő hatása, mert a Bourget tudósa, Adrien Sixte, valóságos szent, aki a légynek sem tudna véteni: és elméletei mégis bűnt, katasztrófát idéznek elő. Barrés professzora, az univerzális erkölcs, a Kant-féle morál, a kötelességteljesítés hirdetője alapjában véve pózoló, önző fráter, - hogy ilyen ember szájában veszélyesek lehetnek Kant tanításai, az nem bizonyít ellenük.
A másik főprobléma - ezt jelzi a könyv címe is - a lokálpatriotizmus. E miatt érdemes nekünk magyaroknak olvasni ezt a könyvet: a világnak talán egy országa sem hasonlít annyira Franciaországhoz centralizáltságban, mint a miénk. Akkor is így volt ez, mikor vidéki kultúrközpontjainkat nem szakították még el tőlünk - hát még most!
Barrés tétele az, hogy mindenkinek erőt az a szülőföldje, az a társadalom, melynek hagyományai között nevelkedett - mindenki ezen a területen tudja magára és a közre (szűkebb hazájára, s így az egész hazára is) leghasznosabb módon fejteni az energiáját. Bűn tehát gyökerüktől megfosztani és a főváros kegyetlen hajszájába belecsábítani azokat az ifjú embereket, akiknek odahaza volna a helyük.
Ezzel a tétellel nem vitatkozom: az igazság valószínűleg ott van, hogy el kell vinni szűkebb hazájukból azokat, akik ott eltespednének, s otthagyni azokat, akik csakugyan ott fejlődhetnek igazán... de ezeket a világ legkülönb professzora sem különböztetheti meg egymástól. Barrés a maga jogos szempontjából a kitépett sarjakra váró veszedelmeket csoportosítja: és elérte célját, ha gondolkodóba ejtett egy-egy ifjút, aki az éjjeli lepke halálkereső ösztönével kábultan röpül a Fény Városa felé. Ami a Déracinés-ban Lotharingia, az a mai Magyarországon minden olyan vidék, mely személyvonaton csupán néhány órányira van Budapesttől. Csupa határszél, csupa határőrvidék, melynek féltően és féltékenyen kell ügyelni a maga energiáira...
Hát ezért nem vitatkozom ezzel a tétellel, s ezért adom a magyar közönség kezébe ezt a könyvet, melyben hét kis lotharingiai diák indul el Párizs felé - és egy a guillotine alá kerül, egy másik elzüllik, egy harmadik sebzett lélekkel menekül haza... a hetediknek pedig gratulálnak, hogy tökéletesen megszabadult a lotharingiai tájszólástól...
Budapest, 1921. szeptember 20. Vissza