Neonradír

Előszó

Lehetsz sztár, lehetsz hős, de a sikert nem adják ingyen, főleg ha a hírnév tovább tart tizenöt percnél, márpedig Kiss Tibi szinte az indulástól a figyelem középpontjában dolgozott. Tény, hogy a rock and roll története át van itatva önfeltáró bódulattal: sokan átélték, jó néhányan túlélték, és voltak, akik nem. Az alkotó művész a mámorban is teszi a dolgát: Kiss Tibi 2000 környékétől nem festett, csupán rajzolt, szaggatott papírfecnijein, innen-onnan kitépett jegyzetlapjain maga a Káosz az Úr. A központi idegrendszert táncba hívó pszichedelikus szerek és az önsorsrontás delejes démona évekig tartotta a kezében, hogy aztán mesébe illő fordulattal kihámozza magát a függőség lidérces börtönéből. Művészetének talán legizgalmasabb szakaszában a gyermeki naivság és a szétesett elme brutális energiája átütő erővel egészítik ki és ellenpontozzák egymást, egyetlen kontúrvonallal rögzített, vagy épp ellenkezőleg, szaggatott, mániákusan aprólékos rajzain. Az önkiíró terápia működött, a leépülésre adott válasz a felépülés és művészi megújulás volt.
Az újrakezdés minden vonatkozásban változatosnak és termékenynek bizonyult. A sötétség megtapasztalása és az ismét felfedezett élet kirobbanó öröme ott munkál minden ecsetvonásban, színválasztásban, a hegyes fülű kutyában és az elmaradhatatlan bohóc önarcképekben. A szikár, minimalista rajzok helyét átveszik a vizuális poénok, az érzéki szexualitás és a mindent átható, hamisítatlan irónia. Az ösztönös hangulatember útja az önazonosságig pedig leginkább a fényfestményein keresztül érthető meg.
Kiss Tibi munkásságának, eddigi életművének titka, hogy következetesen őszinte és „életszaga" van. Szövegeit olvasva, számait hallgatva és képeit nézve bárki felismerheti önmaga nagyságát, gyarlóságát, szembesülhet létezésünk kérlelhetetlen bipolaritásával. Vissza