Bőrfejűek

Előszó

A magyar bőrfejűek szubkultúrája idén lett harminc éves, ha a Mos-OI! nevű, egyetlen és elhíresült koncertet adó skinhead zenekar fellépésének időpontját vesszük számításba.
Viszonylag ritka, hogy egy ifjúsági irányzat három évtizeden át folyamatosan fenn tudjon maradni, és ne tűnjön el néhány év után az újabb és újabb kamaszgenerációk érkeztével.
A magyar skinheadek harminc éve ráadásul igencsak tartalmasra sikeredett, sok botrányt okoztak, és a politika is sok vihart kavart körülöttük.
A radikális politikai eszmék kutatójaként régebb óta foglalkoztam a skinhead-mozgalom történetével, és örömmel, bár némi félelemmel fogadtam a harminc év történetének megírására szóló felkérést.
Félelmem okai egyrészt a jelenkor-történet megismerésének szokásos nehézségeiből, a források ritkaságából fakadtak, másrészt a skinhead-mozgalom erős átpolitizáltságából adódó félreértések lehetőségéből.
Ez a mozgalom máig aktuálpolitikai erőtérben mozog, akár a zenéről, akár más megnyilvánulásaikról beszélünk. Erőteljesen jobboldalinak számított harminc évvel ezelőtt is, és annak számít ma is, bár a körülmények és a skinhead is sokat változott. A bőrfejűek az utóbbi időszakban mind magabiztosabban vállalták és vállalják fel a harmincas-negyvenes évek magyar (és német) szélső-jobboldalának eszméit, nem is szólva a külföldről érkező radikális gondolatokról. Erre egyébként nem maradt sem érzéketlen, sem pedig mozdulatlan az alkotmányos rend fenntartásáért felelős szerv, a korábbi Nemzetbiztonsági Hivatal. „Önmutogatásuk és a szimpatizánsok gyűjtése, tevékenységük a nyilvánosságtól elszigeteléssel sokkal hatásosabban akadályozható" - tette nyilvánvalóvá álláspontját a titkosszolgálat (Nemzetbiztonsági Hivatal Évkönyv 2000. Budapest, 2001. 40.).
A dilemmámat végül egy szakkönyvben olvasott téves adat döntötte el. Egy szociológiai kötetben az egyik szerző a kopaszok 1988-as metróverekedését úgy említette, mint amelynek során a bőrfejűek agyonvertek egy vendégmunkást.* Vagyis a néhány könnyebb sérültet eredményező garázdaság tizenkét évvel később már halálos végkimenetelű eseményként került be egy tudományos kötetbe Vissza

Fülszöveg

„Egyszer megkérdezték tőlem, nem félek-e attól, hogy esetleg sokaknak nem fog tetszeni a könyv. Belekötnek dolgokba, adatokba, tényekbe, véleményekbe, személyekbe. Nos, nem. Nem félek. Nagyrészt azért nem, mert nincs és sosem volt megfelelési kényszerem. Másrészt azért nem, mert tudom, mindannyian, akik ehhez hozzátettünk, maximális munkát adtunk, beletettük szívünket, lelkünket. A kritika, a vita pedig építő is lehet.
Nem mellesleg a fenti kérdésre adott válasz magának a könyvnek a felépítése is. Van benne egy objektív, a tényeket összefoglaló, konkrét dokumentumokon alapuló rész, mely kemény kutatómunkán alapul. Köszönet illeti érte Csabát.
És van benne egy szubjektív rész - az interjúk sora. Ezek az interjúk nem lettek és nem is lehettek érzelmektől mentes írások, hiszen a kérdezettek nem csak „igen-nem" válaszokat adtak, hanem beszéltek életükről, gondolataikról, érzéseikről. Valljuk be, sokszor én, a kérdező sem tudtam érzelemmentes maradni, hiszen barátot, jó ismerőst, kedvelt zenészt faggattam. Ám ez így jó, hiszen ezzel a kettősséggel lett ez a könyv más, mint a többi.
Ennek a könyvnek nincsenek szerzői, nem áll a címlapon név vagy nevek sora, mert ezt MI írtuk. Barátok, bajtársak, ismerősök. Ebben mindenki munkája benne van, az interjúkat begépelő lányoktól a percenként érkező kérdésekre válaszoló fiúkig, a képeket küldő kopaszokig." Vissza