Tégy engem mint egy pecsétet a te kebeledre

Előszó

Részlet a könyvből:

"Eke Mihály mozdulatlanul fekszik. A sötétet kémleli: mikor kezd már látszani feje fölött a gerenda. Először mindig a gerenda világosodik meg; a fekete repedések és örvénylő göcsök mintha szennyes, sötét víz mélyéről merülnének fel. Csend van, csak a vekker zörög fáradtan. "Vén már az is - gondolja Eke Mihály. - Vén, mint én. Vén, mint a ház, vén, mint az idő, vén, mint..."
Elakad. Az almárium felé fordítja a fejét.Nem lát semmit, de tudja: ott van fölötte az asszony képe.
- Hej, Bori! - mondja hangosan s aztán ijedten néz a hang után.
"Beszélsz magadban!" - korholja magát. Pedig egyre gyakrabban mondja ki a gondolatait.
Fekszik tovább, a durva pokrócot állig fölhúzta; s mintha attól tartana, valaki leránthatja róla, göcsörtös ujjaival belekapaszkodik. Hideg van a szobában, metsző hideg; a tegnap is csak fellobbantotta a tüzet a kályhában, a nyirkos ág sírt, senyvedt, füstölgött, alig tudta megmelegíteni a levesét; hosszú a tél, spórolni kell a fával. A pokróc alatt is hideg van; ha nem lenne sötét, látszana bajusza alól kifelhőző lélegzete.
"Pedig mennyi fát vágtam én de mennyit! Szikrázott a fejsze, szikrázott, nem egyéb. Úgy csattogott, mintha puskával lőnének."
A téli erdőt látja maga előtt, a sűrű feketén egymás mellett álló fákat. Körül minden vattázott fehér, vakít a hó, hunyorogni kell. És szuszogva megy a hegyre, bakancsak meg-megcsúszik a friss, porhanyós hóban. Nyomdéka géppuskasorozat a töretlen fehérségben, minden lépte egy becsapódás, fölporzik a bakancs nyoma." Vissza