Szélcsend

Fülszöveg

Kiss Irén nevét a Ne mondj le semmiről című antológiából ismerhettük meg, ahol Zelk Zoltán így mutatta be: "...Vérbeli költő, s annyira az, hogy nem formát, hanem formakészséget, nem hangot, hanem hangütést, nem a már elmondottat, hanem az elmondandóhoz szükséges nekigyürkőzést - vagyis költészetet tanul elődöktől s kortársaktól is... Jobban tiszteli a formát, mint legtöbb kortársa. Szerencsére, ez a tisztelet szabad versein is látszik, azokat is szűkszavúbbá formálja. S az általa vallott Ady-hatás? Az is a szerencséje. Mert azt tanulja Adytól: akkor vers a vers, ha teli szenvedéllyel, ha minden sora izzik... És apokaliptikus látomásai is vannak, hiszen még olyan fiatal, és humora is van, és játszani is szeret, mintha már tudná, amit csak az öregek tudnak..."
Egy kis csillag, egy kis vér, egy kis lódobogás, ostorpattogás, egy kis kiáltás: szél süvölt a rakoncátlan magyar pusztán, vagy már megint egy csökönyös önjelölt messiás üvölt, rögeszméihez láncolva?
Némi formaérzékkel egészen takaros költészet kerekedhet belőle, a megbízható csapásokon.
Mettől meddig terjed Költészetország határa? Nehéz megállapítani, de könnyen kívül találhatja magát rajta a vigyázatlan poéta.
1947-ben születtem, gyermekkoromat Szigetszentmártonban, a Kis-Duna partján töltöttem. A ráckevei Ady Endre Gimnáziumtól Ady-kultuszt kaptam. Magyar-olasz szakot végeztem az ELTE Bölcsészkarán. Újságírói munkám prózaiságát mai olasz költők fordításával ellensúlyozom.
Személyem sok mindent megtestesít: a munkás-paraszt szövetséget, a nemzetiségek békés egymás mellett élését, sőt az osztályváltást is.
Osztályt fokozatosan és nagy kínok között váltottam, ötéves Eötvös-kollégiumi tagságom során. Akkoriban pesti évfolyamtársaink a kollégiumi életmódot irigyelték, a kollégisták pedig a pestieket.
Most már tudom, hogy igazában mi, kollégisták voltunk irigylésre méltók.

Kiss Irén Vissza