Kisregények

Előszó

I. A csöndes, nyári éjszakában tisztán lehetett hallani, amikor a dunai kapitány, kétségkívül a sok utasra való tekintettel, a vén tengerészt pózoló hangon kiáltott a szócsőbe:
- Előre!
A fahíd megreccsent, s a kerekek dolgozni kezdtek. A habzó vízen megindult Pest felé a fekete hajó, amelynek oldalában hosszú sor kis, négyszögű ablak világolt sárga fénnyel, s ahogy mindinkább távolodott a szigettől, olyan volt, mintha a Duna fenekén fáklyások kísérték volna, magával vitte az izzó fénysávokat. Gyorsan haladt lefelé, s hogy kiért a víz közepére, látni lehetett, hogy pazarul okádja a vastag fekete füstöt, de mintha belefogózott volna a kéményével, ezt is magával húzta, éppúgy, mint azt a halaványan fénylő uszályt, amely az útja nyomán fodorult a vízen. Most egyedül maradt a sziget, hogy az utolsó hajó is elhagyta. A kikötő vén őre végigbaktatott a hídon, s a vendéglő felé ment. A két, fehéren ragyogó lámpa egyszerre aludt ki a hídfőnél, s a szigetlakók, akik ismerőseiket kísérték el, vagy csak egyszerűen kijöttek az utolsó hajóhoz, kis csoportokban tünedeztek el a magas bokrok közt. Végleg nagy, nyáréji csönd lett, amelybe kellemesen olvadt valami halk harmonikaszó, amely a vízen át jött Óbudáról. Néhány lámpa csöpp tűzpontja csillogott a túlsó parton, s most, hogy az utolsó nesz is elhalt, hallani lehetett egy nagy malom búgását. Vissza