Kisléghi Nagy Ádám festményei a Szombathelyi Székesegyházban

Előszó

A művészet, miként a világ, az önmegtagadás magvából született. Isten a Teremtésben önmagát törvényekkel megköti, hogy ezzel személyét felfedje az ábrázolás titkában, a megtestesülésben. önmagát kitakarja: fedetlenné, sebezhetővé, mi több, megalázhatóvá teszi, hogy dicsősége így teljessé legyen.
Az önmagáról megfeledkező, nagyszívű isten mozdulatát követve a művész saját emberi természete ellen fordul, hogy az embert a valódi létezés felé megnyissa. az ábrázolásban önmagát lemezteleníti, védtelenné teszi. vállalja az önfeladást, az áldozatot, az egyenes és nyílt beszédet, kerül minden homályt és sötétséget. csak így képes az alaktalant alakká, a dolgokat a láthatatlanból kiemelve láthatóvá tenni. A teremtés túlcsorduló öröme, az alkotás feszes lendülete ez, mely nem más, mint a nevén nevezett és az önmagát megjelenítő isten, maga a lemeztelenített, keresztre szegezett Krisztus. A szeretett isteni személy látásának olthatatlan vágyából fakad a festő ábrázolási szándéka, kényszere. Az alkotás a művésznél így szolgálattá nemesül, művészete már nem önmagáért van, vagy valamely emberi hitványságért, hanem hogy az érdemtelenül rábízott istenismeret titkának ragyogó fényénél leplezze le a léthamisítást, a létet beszennyező csalást. AZ alkotó nem fölszabadítja magát, hanem gúzsba köti, hogy ábrázolhasson, mint azt a Teremtő is tette. A művész ragaszkodik a mesterségbeli tudás legjavához, a veretes és szigorú kompozícióhoz, a kötött formavilághoz. Nem elégszik meg divatokkal, pillanatnyi, olcsó megoldásokkal. Ezért használnék zenészként fúgát, költőként hexametert és használom festőként a Tenebroso-t. Vissza