Csillagok a magyar égen III.

Előszó

Részlet a könyvből:

A bihari Napsugár

Sudártermetű az asszony. Hosszú sötét haja dús fátyolként omlik a vállára. Éjszínű a szeme is. Csak a ruhája fehér, csalánból szőtt, lenge, bokáig érő. Árpádfia Solt így szereti látni asszonyát, hószín öltözékben. Mén-Marót bihari fejedelem lányára áhítatos tisztelettel néz fel a magyari nép. Nem azért, mintha a vezér ezt így kívánná tőlük, hanem azért, mert az asszony öntudatos, méltóságteljes megjelenésű ugyan, de mindig barátságos, melegszívű, és aki hozzáfordul gondjával-bajával, jóságosan meghallgatja és segíti is.
Úgy áll a sátra előtt, mint büszke úrnő, szálegyenesen, emelt fejjel, de a hangja szelíd, alázkodó:
- Hallgass rám, édes uram... Szemünk fénye a gyermek. Ne vidd el távoli országba. Esztendeje, hogy elvitted a sátramból, mivel kemény harcossá kell nevelődnie. Tudod, mennyire fájt a szívem érte akkor is. Solt fejedelem arca mozdulatlan, de tekintete, mikor asszonyára néz, átható.
- Nem én vittem el, a hagyományok kívánják így. Amelyik nép nem tiszteli ősei hagyományát, pusztulásra ítéltetett.
- Nem lázadoztam, - védekezik a nő - jól tudom, korán kell megtanulnia a lovonülést, az íjjal bánást.
Ügyeskedett is, meglátszik rajta kitől ered. Bátorsága, merészsége alighanem akkora már, mint szülőatyjának, aki nem más, mint Árpádfia Solt. Elmosolyodik az ifjú fejedelem.
- Ki ne hagyd ám a szülőanyját, aki pedig nem más, mint a dicsőemlékű Mén-Marót lánya. Megbecsüljük atyádat még most, halála után is, mert kemény jellemű, kiváló férfiú volt. Igaz, ellene szegült elébb atyámuramnak, de utóbb békét kötöttek, egyezményt, ő tervelte ki a mi egybekelésünket. Vissza