Kisfaludi Strobl Zsigmond (1884-1975)

Előszó

Részlet a könyvből:
„A kritikusok neoklasszikusnak mondják, de még akt tanulmányain sincs egyetlen görög vonal sem. Vonalai saját korának élő vonalai, amelyeket nemes formában egyesít. Ő is, mint Pheidiasz és Praxitelész, kora egyéniségének megfelelően ábrázolja az emberi testet. Minden egyes mellszobra nem csak autentikus és felismerhető képmás, több ennél: művészi alkotás!"
(George Bemard Shaw Kisfaludi Stróbl Zsigmondról)
„Régi módi művész vagyok, nem absztrakt. Az érthetőséget keresem. A szoborban legyen dinamikus erő, mondjon valamit, és hasson a szemlélőre. Azok a művészek, akik más művészek munkáit nézik, amikor dolgoznak, sohasem alkothatnak eredetit. Az igazi művészet legnagyobb mestere a természet."
(Kisfaludi Stróbl Zsigmond)
Értékelésében még ma is bizonytalan a művészettörténet. Klasszikus stílusa nem illik a 20. századi művészet impozánsan magasra ívelő, ám ennek következtében nem csupán a látványtól, de saját közönségétől is mindinkább elrugaszkodó (neo-, poszt-, transz- stb.) avantgárd és „modern" művészetének reprezentánsai közé, azonban hallatlan mesterségbeli tudással készített alkotásainak kifejezőereje nem engedi őt a „futottak még" kategóriába sorolni sem. Gyakran illetik azzal a váddal, hogy minden társadalmi fordulat után túlzottan gyorsan és simulékonyan találta meg a helyét, s hogy a mindenkori hatalom hivatalos szobrásza volt, azonban hihetetlen népszerűsége és az a tény, hogy a mögöttes politikummal szemben mindig magát a művészetet helyezte előtérbe, és vele szemben alázatos tudott maradni, ellensúlyozza e vádat. „Térfényképész" volt, nem tudott a látványtól elvonatkoztatni, pedig a 20. század művészete erről szól - harsogta az egyik oldal, míg a vele szemben álló másik a két és fél évezredes, időtlen klasszicizmus továbbéltető mesterének tartja. Vissza