Előszó
Nincsen nép zene nélkül. A zene csírája megmozdul az emberi nyelv hanglejtésében és együtt növekszik a nép kultúrájával. Ének, tánc és hangszeres zene együtt alakulnak és változnak a társadalommal; együtt is pusztulnak vele.
A legtöbb ember szereti a zenét, legalább is hallgatni. Sokan kívánják a komoly zenét is, de nem értenek hangszerhez, a hallgatásba pedig belefáradnak, mert nem tudják, tulajdonképpen mire is kellene figyelniök. Hiányzik a zenei műveltségük.
A magasabb zenei műveltség éppúgy az írás-olvasással kezdődik, mint az irodalmi. De a zeneértés nemcsak tudás dolga, hanem gyakorlaté is. Hallanunk kell, mi hogyan szép. Minél többet kell énekelnünk és hangszeres játékban lehetőleg odáig jutnunk, hogy a történeti példákat együttesen játszani tudjuk.
A zenetörténet mondja meg, mit becsült, mit mondott szépnek, mit óvott és őrzött, mit tartogatott az utódoknak a világ. Innen tudjuk meg, mit tartsunk mi is jónak. De nemcsak írásos emlékek őrizték a szépet, hanem az élő emlékezet, a zenei néprajz is. Ezért van szükség sok zenetörténeti és néprajzi olvasmányra is.
A jelen kis útmutató messziről sem mondhat el mindent, ami az alapos zenei műveltséghez szükséges. Az a célja, hogy kedvet csináljon nagyobb gyűjtemények forgatására (mint Bartháé és Szabolcsié, melyeknek egy részét közli).
A magyar zenetörténet kompozíciókban pótolhatatlanul sokat vesztett. Tudásban mindent pótolni lehet.
Vissza