Kis írások nagy művészekről

Előszó

Régi írásaimból szedtem össze egy marékra valót. Volt mindeniknek valamelyes aktualitása. Ám az alkalom csak arra volt jő, hogy művészek lelkébe pillantsak be. Keresztül-kasul jártam a megszentelt helyeket, hol művészek éltek, dolgoztak, szenvedtek; meghallgattam, mit mondanak a kövek, mit a régi házak, festmények és szobrok. Élményeimről számolok be, melyek egykor felrázták lelkemet. Hallottam nagy művészek vallomásait, belenéztem szemökbe, figyeltem ráncba szedett homlokukat, amint fájdalmaikat, kétségeiket, vergődéseiket panaszolták. Elsárgult leveleket forgattam, melyek titkos szerelmeket lepleztek le. Egyiknél a gyűlölködés infemális mélységétől borzongtam meg, máskor szívük jósága hatott meg. Az egyiket a vakságtól való félelem embergyűlölővé tett, a másikat a mellőztetés halálba kergetett. Mily gúny csillant meg, mily alvilági szenvedély tombolt. Mily lágy mosoly suhant végig az ajkukon, mily prófétai ihlet zendült fel, mily mohó életvágy robbant ki, mennyi mellőztetésen érzett kín szaggatta lelkét e művészeknek, leolvastam vagy kihallgattam mindezt műveikből, életsorsukból vagy szavaikból. Ezek a kis írások így együtt többet mondanak talán, mint megjelenésük idején, egy napi életre kárhoztatva. Ha munkaasztalom forgácsai is, de művészekről szólnak, fájdalmaikról, reményeikről, lázálmaikról.
Budapest, 1942 november hó.
Dr. Lázár Béla Vissza