Kis Hitterjesztő 1936. szeptember-1937. június

Előszó

Részlet:
A magvető kiméne vetni...

A Tiberiás tenger kékeszöld tükre, mint valami óriás gyermekszem, pislongat fel ártatlan, üde mosolygással a fényes, meleg égre. Nyugodt, hatalmas vizét mintha szellő sem fodrozná.
A Mester pedig ott áll a parton. Tömegek szorongatják. Hallani szeretnék. És Ő hajócskába száll és beszélni kezd...
A Magvető kiméne elvetni az ő magvát. És amint vetett, a magnak egy része messze elszóródott. Messze, ki a megtisztított, megporhanyitott televény földről. Keresztül a környező tüskén, bozóton, át a sziklákon. Ki az agyontaposott utakra. A legmesszebbre. Hiszen az összes magvak között ezek voltak a legkönnyebbek, a legsilányabbak. Nincs is életük, se meddig sem. A torkos madarak pillanatok alatt felkapkodják, mielőtt csak elindulhatna az élet bennük. - Szegény halott magvak!
A másik rész köves talajra hullott. Cseppnyi földecskére talált itt és hamar ki is kelt. De jött a rekkenő hőség. És mert a vékonyka földnek kevés a nedvessége, a gyorsan szárat hajtó magnak pedig gyenge a gyökérkéje: amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan száradt. A fiatal, rövid élet halálba torkollott. - Szegény fiatal hajtás!
Hull a Magvető magva tüske, bozót, gaz közé is. Itt nincs keményre taposott út. Föld is, nedvesség is van bőven. De a tiszta, nemes magnak ellensége itt minden. A tüske, a bozót, a gaz. Irigy szemmel nézik az új jövevényt. Mohó erőszakkal fogják el előle az éltető napot, szívják el a nedvességet, sajátítják ki maguknak az utolsó rögöcskét is. Vissza