Kis hármaskönyv III.

Előszó

Részlet a könyvből:

(Nyolcz óra felé jár az idő és egy finom kis kertben vagyunk. A fák között már sötétedik. Egy szalmakalapos fiatalember áll ott egy magas, fehérruhás lánynyal.)
A fiú (hallgat).
A lány (szintén hallgat. Nagy szünet.)
A fiú. És én előttem nem volt senki.
A lány. Senki.
A fiú. Soha, senki.
A lány. Soha. senki.
A fiú. Az első vagyok, a hogy mondod. Vissza

Fülszöveg

Ölvedi csapott életű ember volt, s e napon délután ötkor kelt fel. A bucsúzó nap rásütött. Ölvedi megsárgult párnájára és az ősz szálakra, a melyek keserű arczába lógtak. Fölkelt, az ágy szélére ült és elhatározta, hogy ma embert csinál magából. Ezt értsd úgy, hogy néha az embernek sikerül külsőleg úgy maszkirozni magát, hogy mindenki azt hiszi róla, élő ember. Egy jó angol ruha frissen vasalva, gyüretlen czipő, valami nagyon kevés otkolon-szag, friss borotválkozás, friss, hideg, fehérnemű - és a legmegszüntebb hulla is néhány órára az ember benyomását teszi, még önmaga előtt is.
Ölvedi tehát friss és hűvös fehérneműkbe bujt, a mosdóvizébe kölni vizet kevert, fölvette a legjobb ruháját és elment a kávéházba esti világításnál reggelizni. Mikor ez megtörtént, czigarettára gyújtott és félig csukott szemmel betámolygott a borbélyhoz. A borbélynak legfőbb baja, hogy az embert tükör elé ülteti. Ezért Ölvedi fanyar grimasszal büntette a borbélyt. A tükörből feléje nézett elrontott élete és annak sok keserűsége, a mi a szájaszélét most már állandóan lefelé húzta. Foglalkozástalan, kóbor úrikutya volt ez az Ölvedi, a ki éppen azért szeretett mindenkit, mert őt már senki nem szerette. A ki szerette, az mind a föld alatt feküdt meg éjjeli kocsis volt. De most borotválkozni kezdett a fiú és ettől sokat várt. Valami frissesség száll az elmére borotválkozás után. Nincsen az a végleg elfáradt energia, a mely egy kis lángocskát ne vetne, mikor az ember sima arcczal, enyhén megpuderezve kimegy a borbélytól a tavaszba. Így volt, hogy ez a most fölkelt fiú valami életfélét érzett, mikor a borbély beszappanozta az arcát. Rátette a fejét a szék támasztójára, lehunyta a szemét és várta azt a pillanatot a mikor majd kilép az ajtón a tavaszba. Vissza