Kis Dorrit I-IV.

Előszó

Dickens halhatatlansága, ugy tetszik, az ő ütemekben visszatérő úgynevezett időszaki forrásuk életéhez hasonlatos. Kiapad, erőt gyűjt - tiz-husz évenként megint felbuggyan, frissebben mint valaha. Az idők idomulnak vissza hozzá, vagy benne van valami időtlen, örökké jelen és örökké jövendő? Annyi bizonyos, hogy a fordításai minden ötven évben elavulnak - ujakat kell csinálni, hogy megközelíthessük valahogy az eredetinek örök jelenvalóságát , közvetlenségét.
Néha ugy rémlik, jó néhány századdal régibb önmagánál. Mintha ódon városban járnánk, ahol álmunkban voltunk utóljára. És kezdettől fogva, az első mondat után, régi, régi ismerősünk a Marshalsea mindegyik figurája, Arthur és Dorrit és a többiek - de honnan emlékszünk rá, honnan a muzsikás varázs? Hiszen, térben és időben, soha sem jártunk abban a korban, azon a vidéken.
Jack London hires farkaskutyája nemcsak arra emlékszik, mi történt - a rengetegbe érve eszébe jut, átéli amit apja és nagyapja élt át, mintha vele történt volna.
Vajjon egy másik, régibb életünkből oly ismerősek a Dickens hősei? Dickens a mult és az emlék.
De mi a titka a bűvöletnek, mely nem engedi elavulni? Nyilván nemcsak a forma-nyelv, az írásnak és előadásnak az a bizonyos egyéni ize és zamata, amit Bouffon magával az egyénnel azonosít: A dickensi kedélyesség és kedvesség forrása tulajdon korának rétegeiből buggyan elő - a mosoly, amit fakaszt, inkább annak a sajátos érzésnek szól, amit a „régi, kedélyes világ" hangja idéz fel bennünk - de ez nem minden. Kedélyességen és kedvességen tul valami egyéb is van itt. Nincs más szó rá: a meglehetősen langyos és kissé kompromittált „humor" kifejezést kellene használni. „Mosoly könynyek között", „aranyos derű", „mindent egyformán szerető, bölcs megértés" - ezeket a semmitmondó laposságokat szokták elkintornázni, ezeregyszer.
Dickensről szólva, elrontva várakozását annak, aki eleven emberi indulatoktól, szeretettől és gyűlölettől egyformán korbácsolva, nagyon jól tudja már, hogy aki mindenkit megért, az tulajdonképpen semmihez sem ért és aki mindenkit szeret, az tulajdonképpen senkit se szeret. Vissza