Királyok halála

Előszó

Mytilene erődje nyomasztóan magasodott a dombon. Falain fénypontok mozogtak: őrszemek járkáltak a sötétségben. A vasalt tölgyfa kaput bezárták, az egyetlen utat, amely fölfelé vezetett a meredek lejtőn, erősen őrizték.
Gaditicus mindössze húsz katonát hagyott a gályán. Amint a centuria többi embere partra szállt, megparancsolta, hogy a padlót húzzák be. Accipiter olyan óvatosan húzódott el a sötét szigettől, hogy az evezők szinte meg se csobbantak a sima tengervízen.
A gályát így nem fenyegeti támadás, amíg ők távol lesznek. Mivel tilos volt fényt gyújtani, az Accipiter csupán egy árnyék volt a homályban, amelyet az ellenséges hajók nem vehetnek észre, ha csak egyenesen be nem futnak a sziget apró kikötőjébe.
Julius az egységnél várakozott a parancsra. Izgatott volt, hogy hat hónapi parti járőrözés után végre ütközetet láthat, de keményen fegyelmezte magát. Még ha ki tudják használni a meglepetést, az erőd akkor is erős és veszedelmes építmény. Valószínűleg véres munka lesz, amíg felmásznak a falra. Még egyszer megvizsgálta a felszerelést, fokonként ellenőrizte a kapott létrákat, utánanézett, hogy katonái kötöttek-e rongyot a szandáljukra, amitől halkabb lesz a járás, és kevésbé csúszik a talp a létrán. Rendben talált mindent, ám emberei ugyanolyan higgadtan viselték az ellenőrzést, mint az előző kettőt a partraszállás előtt. Julius tudta, hogy nem fognak szégyent hozni rá. Négyen voltak, köztük Pelitas, aki tíz éve szolgál a gályákon. Julius azonnal megtette az egység második emberének, mihelyt látta, hogy a legtöbb katona tiszteli. Pelitast korábban mellőzték az előléptetéseknél, ám Julius meglátta az értéket az előírásoknak megfelelő egyenruha és az elképesztően rút arc mögött, Pelitas pedig hamarosan rendíthetetlen híve lett az új és fiatal tesserariusnak. Vissza