A magyar ősköltészet

Előszó

Érdekes jelenség a tudományok történetében, hogy épen olyan területeken, ahol a leggyérebb és legkevésbé meghízható adatok állanak rendelkezésre, burjánzanak föl a legdúsabban és a legmerészebben a hipotézisek. E tekintetben valósággal tipikus példa a magyar mondaköltészet története, melynek irodalma kötetekre rúg, anélkül, hogy egyetlen magyar nyelvű töredék maradt volna ránk: vannak nagyszerű elméleteink a magyar mithológiáról s még egyáltalán soha föl nem vetődött a kérdés, voltak-e egyáltalában míthoszaink? A magyar-hún monda problemája - hála kutatóink buzgalmának - ma már kusza szövevénnyé bogozódott, de még eddig senki sem kisérelte meg, hogy a monda alapszövegét a különböző változatokból megállapítsa és a későbbi betoldásoktól elkülönítse, aminek minden elméleti fejtegetést meg kellett volna előznie. Így történt, hogy a magyar irodalomtörténetnek épen az első fejezete valóságos útvesztőként mered a kezdő kutató elé, akinek vagy bátorságot vesztve le kell mondania arról, hogy tanulmányát a kezdetén kezdje, s így arra kényszerül, hogy az egész kérdéskomplexumot megkerülve, valahol a kódexek tájékán, tehát in medias res, lásson neki munkájának, vagy pedig, ha elég hősi elszántságot érez magában, hogy végigküzdje magát a hipotézisek tüskesövényén, melyek elzárják irodalmunk kertjének épen a bejáratát, annak a veszélynek teszi ki magát, hogy elveszti minden érzékét módszer és kritika iránt, és munkásságával csak azok táborát fogja gyarapítani, akik a céltalan és üres elméletek tömegét a végtelenségig szaporítják. Annyira igézetes ez a délibábos légkör, mely az egész területet körülveszi, hogy sokszor a legmodernebb elméleteken képzett, kitűnő módszertani iskolából kikerült tudósokat is megvesztegette és a legfantasztikusabb konstrukciókra ragadta. Vissza