Kinszki Budapestje

Előszó

Kinszki Imre (1901-1945). A második évszám egy pusztító erőszakkal lezárt életút végső dátuma. A sokoldalúan képzett, természetfilozófiai, társadalom-lélektani kérdésekről publikáló, öt idegen nyelven levelező magánhivatalnok 1926-ban, Gábor fia születésekor kapja első fényképezőgépét a feleségétől. Hamarosan bekapcsolódik az épp fénykorát élő amatőr fotográfus mozgalom elitjének munkájába. A fotóművészet haladó irányzatainak szellemében rendez kiállítást, a modern magyar fényképészeti törekvéseket bemutató albumot szerkeszt. Képei, írásai rendszeresen megjelennek a hazai sajtóban, felvételeit olyan rangos külföldi lapok is közlik, mint a National Geographic vagy az American Photography. Témái között kiemelkedően fontos számunkra az, amit Budapestről lencsevégre kapott.
Élete aktív alkotói korszakában Zuglóban, a Róna és Szugló utca sarkán álló bérházban lakott. A városrész éppen arculatot vált. Az az 1920-as évek végén, a 30-as években készült felvételeken még vidékies a hangulat. Kinszki nagy kiterjedésű bolgárkertészetekre lát az ablakából, s ha sétát tesz a környéken, vagy körüljárja a bérház tömbjét, ahol él, mindenütt a lassan változó, de mégis jobbadán kisvárosias környezet jellemző jegyeit örökíti meg.
Kinszki képein gyakran tűnnek fel játszóterek, parkok meghitt részletei. Legtöbbször a Városliget, Pest legnagyobb zöld szigete. A hely, amely kétszáz év óta megannyi nagyszabású és talán még több talmi látványosság színtere volt. Mutatványos bódék, cirkuszi sátrak, állatseregletek, vásárok és kiállítások, drága mulatók és olcsó színházak között gomolyog itt a városi nép nemzedékek óta, perecet majszol és sört vedel, csónakba ül és korcsolyázik, hintán forogva vagy szerelmes szavaktól szédül, megmutatja és megbámulja önmagát, de legfőképp és mindenkor: teleszívja magát jó levegővel, napsütéssel. Képein megcsillannak e derűs pillanatok visszfényei.
Felvételein a kontrasztos fényhatások, máskor épp ellenkezőleg, a lágyan, hosszan elnyúló árnyékok, a víz-, a hó- vagy a párafoltok átrajzolják, átlelkesítik a kőből, fémből rakott városi környezetet. Látképein kísérletezik a szokatlan látószögekkel, kedveli a meredekfelülnézetet, az oldalra döntött képsíkokat, a messzire futó vonalakat, az utcakövek, lépcsősorok, sínek textúráját. Formanyelve a korszak legmodernebb nemzetközi irányzataival rokonítható. Igaz, többnyire szelídebb, harmonikusabb megközelítést tükröz. Mintha egy ugyanazon alkotóban megférne az avantgárd és a biedermeier.
Nem volt főfoglalkozású fotográfus, csak hivatali órái után hazafelé és a hétvégeken járta útjait fényképezőgéppel a kezében. így nem kapott lencsevégre hírlapi szenzációkat, de éles szemmel rögzítette a város életének apró rezdüléseit. Az esőben vagy fényben fürdő kőrengeteg lüktetését, a dolguk után siető vagy bámészkodó polgárokat, az utca munkásainak szorgoskodását. A vészterhes időkben negatívjaiból egy doboznyit a családjára bízott. A kis doboz megmenekült. Vele néhány tucat időtlenné váló pillanat, egy végképp eltűnt világ zárványai. Vissza