Kína

Előszó

Jade-díszes arany ruhájában kacagva és illatozva olvad a kavargó tömegbe ismét s hiába keresem. Fuvolaszó száll, a hold kerek és fényes. Éjjeli szellő borítja virágba a szilvafákat, s fújja le közénk csillagok záporát. Amikor csalódva elfordítom szomorú fejem, akkor bukkan fel a lámpás derengő fényében. A 12. században élt Xin Qijinek ez a verse jutott eszembe, amikor kinyitottam ezt a könyvet. Szeretett hazám képei - hegyei, folyói és népei - kavarodtak fel emlékezetemben. Kínában születtem és nevelkedtem, s ott is éltem huszonhét évig. Minden könyvem Kínáról szól, a Vörös azálea, a Madame Mao, az Orchidea császárnő és Az utolsó császárnő is. Sok éven keresztül igyekeztem bemutatni nyugati barátaimnak azt a világot, ahonnét jöttem, de nem sikerült. Ezzel a könyvvel sikerül. A szerzők nem kínaiak, mégis megragadták hazám lényegét. A táj: Kína horizontjai című fejezetet nézegettem, s azon tűnődtem, hogyan sikerült a fényképészeknek emberi lábakon eljutni azokra a helyekre, ahol felvételeiket készítették, elgondoltam, milyen korán kellett felkelniük (vagy milyen későn kellett lefeküdniük) ahhoz, hogy elcsípjék a tökéletes fényt (vagy árnyékot), s vajon hányszor próbálkoztak! Azt hittem, ismerem Kínát, ám az általuk nyújtott perspektíva meghökkentett. Például sohasem jutott volna eszembe, hogy hagyományos kínai édességeket nyugati mintájú italok mellett mutassak be (lásd 182- 183. oldal). Egy másik váratlan, ám nagyszerű választás volt Az ecset útja (lásd 256-265. oldal). A kalligráfia keveredik itt a bambuszok, hegyek, virágzó barackfák és felhők képeivel, mégis kifejezi a kínai kalligráfia lényegét. Gyermekkoromban, amikor először tanította az ecset használatát, a tanárom ezt mondta: „Tartsd olyan egyenesen az ecsetet, mint a bambusz; írásjegyeid üljenek olyan mozdulatlanul, mint a hegyek; vezesd úgy a vonásokat, s hagyd őket úgy »kivirágozni«, mint a gyönyörű barackvirágok, és légy oly megjósolhatatlan, mint a felhők az égen." És íme, mindez itt van. Vissza