Fülszöveg
Vallomás egy nemzedékről
Nem is oly régen volt egy nemzedék, mely már-már betegesen idegenkedett Nagy István prózájától, s mindattól, amit e próza magába foglalt, jelentett számára. Idegenkedett a "munkásírótól", "a proletár nyomor ábrázolójától", "az osztályharc tablófestőjétől".... Mert mást sem hallott róla, mást sem tudott róla, s így aztán nem is akart megtudni. Idegenkedett a "termelési regénytől", olyannyira, hogy egyes képviselői később, íróvá érésükkor ironikusan ezt a címet adták munkájuknak. Magam sem voltam kivétel annak idején, s nem hinném, hogy ezért mi lettünk volna a hibások, s Nagy István is csak részben. Hisz ez a nemzedék éppígy idegenkedett József Attilától is. Nem egyes versektől, nem egyes novelláktól, regényektől, hanem: József Attilától és Nagy Istvántól. Az évente megújított tanítási program közepette csak egy dolog volt állandó: hogy lehetőleg mindig a legdidaktikusabb verseket és prózai írásokat válogatták be a tankönyvekbe, jelölték ki házi...
Tovább
Fülszöveg
Vallomás egy nemzedékről
Nem is oly régen volt egy nemzedék, mely már-már betegesen idegenkedett Nagy István prózájától, s mindattól, amit e próza magába foglalt, jelentett számára. Idegenkedett a "munkásírótól", "a proletár nyomor ábrázolójától", "az osztályharc tablófestőjétől".... Mert mást sem hallott róla, mást sem tudott róla, s így aztán nem is akart megtudni. Idegenkedett a "termelési regénytől", olyannyira, hogy egyes képviselői később, íróvá érésükkor ironikusan ezt a címet adták munkájuknak. Magam sem voltam kivétel annak idején, s nem hinném, hogy ezért mi lettünk volna a hibások, s Nagy István is csak részben. Hisz ez a nemzedék éppígy idegenkedett József Attilától is. Nem egyes versektől, nem egyes novelláktól, regényektől, hanem: József Attilától és Nagy Istvántól. Az évente megújított tanítási program közepette csak egy dolog volt állandó: hogy lehetőleg mindig a legdidaktikusabb verseket és prózai írásokat válogatták be a tankönyvekbe, jelölték ki házi olvasmányul, tudomást sem véve a szerzők más jellegű írásairól, mintha az igazán jó művek még e zászlóvivő szerzők esetében is bűnnek számítottak volna. Napkeltétől napestig, Napsugártól tankönyvig ezekkel volt tele egy nemzedék tudata, márpedig az ifjúság sosem szerette, ha tartalmas szórakozás helyett állandó komorsággal kioktatják, irányt szabnak az olvasandó irály(ok) megválogatásában. Nem egy volt osztálytársamról tudok, akit ez az éveken át tartó, megújulások és kísérletek közötti állandóság irányított a ponyva, a félpengős meg a filléresnél filléresebb regények világába, hogy aztán a mai napig megragadjanak ezen a szinten. Az egyetemen sem volt ez másként, csakhogy az oda bekerültek nem a ponyvához, hanem az épp akkor dívó, azóta már múlékony értékűnek minősült irodalmi művek felé fordultak. Úgy látszott, egy nemzedék - de bátran mondhatnék nemzedékeket - számára végképpen elveszett nemcsak Nagy István, de József Attila is. Pedig hát a tankönyvek szerint már-már Nagy István-kultusz dívott, csakhogy a bálványt többnyire arról az oldaláról mutatták be, amely a legkevésbé tetszett előnyösnek, vonzónak, márpedig tudjuk: minden kultusznak szüksége van némi pompára, csillogásra, ami nem föltétlenül mindig veendő rossz értelemben. A magam évjáratáról beszéltem, de nyugodtan mondhatnám: a mai harmincasok, negyvenesek évjárataival esett meg ez a malőr.
Egyfelől a hivatalos bálványozás, másfelől érvjáratom fitymálása, fintorgása már eleve föl kellett volna hogy keltse jól működő - máskor jól működő! - gyanakvásomat, de én megrekedtem a legmagasabb hőfokok szintjén, hivén, hogy ez a legmagasabb, az általános és egyben a legalacsonyabb szint, amit számomra ez az író nyújthat. A színházba is vonakodva mentem el, mert abban az időben sem a rendező, sem az író neve nem ígért sokat számomra. És akkor - nyugodtan leírom - országosat robbant a Harag György rendezte Özönvíz előtt című Nagy István-szinmű. Szükségtelen itt és most méltatnom a darabot, a rendezést, joggal tették meg ezt mások, sokan és szinte egyhangúlag. Azt hiszem, ilyen egyöntetűen jó fogadtatása azóta sem volt még előadásnak. Az ember pedig az egyik csodálkozásból a másikba esik - ha maga is úgy akarja. Szerencsémre az első kezembe botló könyv éppen a Szomszédság nevében volt. Azóta sem feledhetem a Szobor Juli alakja körül szerveződött couleur locale-t, a külvárosi szomszédasszonyok "ízes" civódását, a darabosságában is átfogó, életes tablót, s ezen már az sem ronthatott semmit, hogy a szerző, magát most sem tagadva meg, ezzel a regényével is tanítani akart, hogy ebben a könyvében is azt célozza, mait annyi más elbeszélésben: a szolidaritás példáját. Enne a regénynek viszont "íze-szaga" volt, olyannyira, hogy az ember étvágyat kapott a többi Nagy István-mű föllapozására. Nemsokára elolvastam a Sáncalját, majd A Boldog utcán túl novelláit, s mert egyetemista koromban volt némi közöm e vidékhez, így ismervén, másodszor is fölfedeztem. Fölfedeztem a múltját, s mindazokat az olykor időállóknak bizonyuló jellegzetességeket, amelyeket a külváros sokáig, mindenféle változás ellenére képes megőrizni. Dísztelensége, örömtelensége, látszólagos stiláris sivársága ellenére is irodalom volt ez a javából. Mert ezekben az írásokban Nagy István nem a kell-re, hanem a vanra összpontosított végső soron, s realizmusa így már mentesnek tűnt minden ráaggatott jelzőtől, megszorítástól, "árnyalástól". A realisták legnagyobb erény az, hogy könyörtelen megfigyelők. Nagy István a romániai magyar irodalom egyik legpontosabb és legkönyörtelenebb megfigyelője, stílusának szikársága ettől nyer létjogosultságot. Az író nemcsak néz, nem lát is. Nem vetem el az önelemző-jellemző irodalmat, nem kárhoztatom - bár nem is szeretem túlságosan - a lirizáló prózát, de a Nagy István írásait végül is ezért tudtam sok más írótársa műve fölé helyezni, mert az a fajta introvertált típus ő, aki sem életében, sem pedig írásaiban nem törődik magával, saját lelki nyavalyáival, csakis az ábrázolandó külvilággal. S ha végül ezt a prózát tartom mindennél előbbvalónak, akkor elmondhatom: szükségszerűen jutottam el Nagy Istvánhoz.
Vissza