Előszó
Részlet a könyvből:
GYERGYAGYÚJTÓ
Elkorhadt családfa-gyökér
I
1987. október 30. Fejemet elfordítom az ablakkal keretezett világtól, el a sötétzöld fa melletti bronzba váltó lombtól, a hőgutás gesztenyekoronától, amint a bajból lábadozva még egyszer megpróbálkozott virágozni, képzelve októbert áprilisnak, s majd levert csoda, hóba feketedik ez a fa is, mint mindig, ahogy szülőföldem erdői, ligetei, szántói, rétjei, aztán tavaszban, nyárban, őszben, újra télben. A Műegyetem erődépülete szemközt, őseim szülőháza, a másik, az én szülőházam távol, falum temploma a dombon, s a temető a templom mellett ebben a pillanatban és a végtelen időben, s egy egész temetőre való apai fölmenőim.
A múltról gondolkodva megzavarodnak a mutatók, fölfoghatatlan, akár a világegyetem, ha végtelenségét akarnánk elképzelni, éppen olyan sötét, pedig tudom, a kideríthetetlen mélységből én származom, befejezem magam, és utódaimban folytatódom egy másik sötétségben.
Már csak apám és nagyszüleim sírját jelöli meg kereszt, az emlékezet ellobbanó fénye sejtet valamit dédapámból. Mögötte arctalan kísértetek. Még nagyapámat sem őrzi fénykép. Milyen lehetett dédem, üköm, szépapám, ősapám, ősanyáim? Nézem ötvenéves arcomat. Mi maradt belőlük bennem, a fél járásra való rengetegből egyetlen fában? Mit adtak hozzám a somlóvásárhelyi, csőszi, kisszőlősi anyák, nyárádi édesanyám? Felsőiszkáz felé mutat kerekded arcomból egyre határozottabb orrom, s szimatol a köd előttem, köd utánam apai árnyak nyomában.
Vissza