Ki csatát nyer, koronát nyer

Előszó

A gyulafehérvári Szent Mihály-templom harangja még nem kongatta el a reggeli áhítatot, de a fejedelmi kancellária másolódeákja már a harmadik levelet rója. A likacsos, szürke árkuson szaporán perceg a lúdtoll, a bolthajtásos szobát a bodzaténta fanyar illata hatja át.
Berzeviczy Márton kancellár uram oly könnyedén ontja magából a latin mondatokat, mintha Cicero nyelvét az anyatejjel egyszerre szívta volna magába. Diktálás közben hátratett kezekkel járkál fel-alá, majd megállapodik az ablakmélyedésben, oldalt, hogy a deák elől ne fogja el a világosságot.
A kelő nap sugarai a nyitott ablakon át a szobába hatolnak, s a szemközti falra élesen rajzolódik ki finom arcéle. Derűs kék szeme csaknem eltűnik homlokának nemesen ívelő boltja alatt. Orra merzsén ugrik előre, erőteljes álla nagy akaraterőről tanúskodik, de szája szögletében félszeg mosoly bujkál szüntelen, mely azt a látszatot kelti, hogy udvariasan figyel környezetére akkor is, amikor gondolatai országos dolgok körül forognak. Ez az ártatlan színlelés - a teremtő elmék önkéntelen védekezése környezetük kicsinyes ügyeivel szemben - csaknem második természetévé vált. Bár alig múlt negyvenéves, sötét haja erősen gyérül, s jóllehet neve alatt a büszke lovag cím hivalkodik, törékeny alakja meg hosszú ujjú finom keze arra mutat, hogy eddig való életében inkább a könyveket forgatta, semmint a kardot. Szederjes tarbársonyból készült, sűrűn gombolt dolmányának egyetlen dísze a fehér csipkegallér meg kézelő, testhez álló fehér nadrágjához régimódi sarut visel, s csupán zsinóros övén lógó, aranyos markolatú kurta tőre jelzi magas hivatalát. Vissza