Ki a konkolyt vetette

Fülszöveg

- Hát ellátogatunk hozzájuk húsvét másnapján, s mit látunk? Otthon van a fiú. Fiú - hát szinte öregember, alig ismertünk rá. Ötvenhatban még legény volt, egyetemre készült, aztán valahogy úgy adódott, hogy nem mehetett. Beszélték, tárt mert ministrált. (...) Köszöntjük illendően, mintha mi sem történt volna, pedig nagyobb volt az a csodánál: hazajönni, manapság, ide?! Kész öngyilkosság! De nem köszön az, nem szól egy szót se, talán meg se ösmert minket. Magára hagyjuk a szobában, a konyhában a Margit könnyek közt mondja el, hogy nem volt a Miska gyérek nyugaton, csak börtönben, nem merték mondani senkinek, hát most hazajött, letelt az ideje, hála Istennek, örülj, hogy itthon van végre, vigasztaljuk, de csak patakzanak a könnyei, a Jóska mondja, hogy így volna az, ha a fiát adták volna vissza, de ez nem az ő fia, ez egy roncs, tönkretették, megkínozták. Mióta itthon van - két hónapja -, egyszer beszélt csak, azóta se. Keserves a hangulat, igyekszünk mielőbb haza, a Jóska félrevon az udvaron, vérben forognak a szemei, azt mondja: Ide figyelj, komámuram, én valami olyat, de olyat fogok tenni! Ne bolondulj meg, Jóska, mondom, minden elrendeződik, adjatok egy kis időt a gyereknek. Tudod te, sziszegi, mit műveltek vele?! Szinte eszelősen forgatja a szemét, mint aki leskelődőktől tart, s közben ütemesen rángatja a karomat. Vékony üvegrudacskát dugtak föl neki, a fütyülőjébe, oszt kalapáccsal összetörték! Földbe gyökerezett a lábam, csak nézem a nyáltól fröcsögő Jóskát, én megölöm, kinyuvasztom őket, zihálja nyugodj meg, Jóska, kit, hisz nem juthatsz te azok közelébe. Hát majd emezeket, a helybéli cimboráikat, ösmerem én őket jól, melyik hogy tagadta le az apját is, csak hogy a pártban a konc közelébe jusson... Vissza