Kézművesség egy alföldi faluban

Előszó

Néprajzi irodalmunk a paraszti, mezővárosi kézművességet hosszú ideig [mostohán kezelte. A falu gazdasági és társadalmi képébe elválaszthatatlanul tartozó kisiparosokat és paraszti kézműveseket csak egy-egy mesterség-ágazatban vették tüzetesebb vizsgálat alá. E kutatások feladata többnyire a kezdetlegesség, vagy egyszerűen az ,,érdekesség" felderítése volt. Többször a népművészét szemszögéből vizsgálták a kérdést, de az ilyen kutatás érdeklődési körébe inkább csak a díszes, vagy különleges formájú tárgyakat előállító iparok kerültek.
Így vált a fazekasság egyik leginkább feldolgozott iparunkká, a cserépedények, formájuk, díszítésük és régészeti vonatkozásaik révén nagyobb érdeklődésre tarthattak számot. Jóval kevesebbet foglalkoztak pl. a falusi kovács, szabó, vagy kőműves tevékenységével, a helyi társadalom életében játszott szerepével, a mesterségek alakulásával, történeti fejlődésével. Elődeink, a i magyar néprajztudomány tiszteletet érdemlő úttörői korántsem hibáztathatok ezekért a „mulasztásokért". Munkás életük során ők a megoldatlan kérdések, az ismeretlen területek olyan nagy mennyiségével álltak szemben, hogy ezeknek az etnográfia határterületein jelentkező feladatoknak elvégzését indokoltan halaszthatták el utódaikra.
Nagyjából ezeket a sorokat vetettem papírra 1950-ben, amikor hozzákezdtem az előző esztendőben Tiszaigaron gyűjtött adataim feldolgozásához. A Néprajzi Múzeum - amelynek akkor szerződéses alkalmazottja voltam - háború utáni első jelentősebb tudományos vállalkozása volt helyszíni kutatásokat végezni egy településen, majd ennek eredményeit kiadványban összefoglalni. A kutatáshoz természetesen „irányelveket" kaptunk, amelyek megszabták a vizsgálatok célját és módszerét. Célunk „a konkrét változás folyamatainak lerögzítésén és ennek megmagyarázásán túlmenően" az volt, hogy „fényt derítsünk" a változás általános tendenciáira; az ajánlott módszer pedig az, hogy „konkrét példák alapján a dialektikus materializmust tudományunk alapvető problémáira nézve alkalmazzuk".
A továbbiakban a célkitűzések leszögezik, hogy a kutatás alapvető szempontja: a történetiség, és a változás folyamatát három fázisban szükséges vizsgálni. Tiszaigar 1743-ban bekövetkezett, török utáni újjátelepítésétől 1938-ig; az 1938-as állapot; és az 1949-ben felmérhető helyzet -, amit esetleg „a fejlődés soron következő fázisai" követnének.
A monográfia minden fejezetének más és más volt a szerzője, tudomásom szerint a következő tárgykörökben: szőlőgazdálkodás, táplálkozás, építkezés, lakásberendezés, néphit és népszokások, kulturális élet és epikus hagyományok, társadalmi szerkezet, fonás és szövés, mesterségek. Vissza