Előszó
Részlet a könyvből:
A nyápic kimenősök.
- És akkor volt az a hajótörés és az édesapám meg az édesanyám a vízbe fulladtak, - mondta Tony Martin halkan. - Porth Elizabethnél. De Mr. Maplestone, Muriel édesapja a hajón volt és megmentett bennünket, az ikertestvéremet meg engem. Akkor csak három hónaposak voltunk. És ezért akarok mindig barátságos lenni Muriel Maplestonehöz, az ő lányához. Hiszen értitek. Tony és én mindent Maplestonéknak köszönhetünk.
- De hiába, mégsem szereted Murielt, - mondta Renée Landru, a francia lány. - És különben is, csúnya is, meg buta is.
- Nem is mondtam soha, hogy szeretem. De olyan különös véletlen, hogy egyszerre kerültünk ide a St. Jane-intézetbe és mondhatom, nagyon szeretném megszorítani az édesapja kezét, amiért megmentette az életemet és Tobyt is. Azóta sohasem volt Angliában, de jövőre hazajön Afrikából és akkor ide is eljön és végre valahára megköszönhetem neki, - mondta Tony vidáman. - És addig majd csak megleszek valahogyan Muriellel.
A néhány percnyi pihenőt felhasználva, összebujva beszélgettek hármasban, Tony, a barátnője, Jill és a rajongója, Renée és buzgón gyúrták a plasztilint.
Tony, miközben egyre csak a felügyelőre gondolt, eszébe jutott az a régi viharos, zivataros éjszaka, az a jóságos, erős kéz, amely megmentette őt és az ikertestvérét és szórakozottan, önfeledten Muriel fejét kezdte formálni a plasztilinből.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal