Két sapkás beszélget

Fülszöveg

A két sapkás férfi lassan 30-40 éve ismeri egymást, mindketten művészek. Egyikük költő, író, műfordító, aki mint költő, képzőművész is; másikuk képzőművész, azaz festő, rajzoló, szobrász, aki installációkat, akciókat, fotókat, videókat, könyveket is készít. Költőnk az elmúlt években visszavonultan élt, nem először eddigi élete során. Reggel korán kelt, sétálni indult, míg néptelenek az utcák, aztán otthon dolgozott. Volt egy korszaka, lassan jó évtizede ennek, mikor rengeteget utazott - Írország, Anglia, Francia-, és Németország, Ausztria, Tunisz stb de manapság szívesebben tölti napjait otthon, abban a lakásban, ahol születése óta lakik. Kerüli a társaságot, visszavonultan él társnéjával, madaraival, játékmedvéivel, nem ritka, hogy a telefont sem veszi fel. Barátja életének ezen időszaka másként alakult. Több, mint egy évtizede járt először Indiában. Korábban sosem hagyta el Európát, s inkább csak Nyugat-Európába, főleg Franciaországba utazott, miközben megfordult Olasz-, Német-, vagy Lengyelországban, Belgiumban, s másutt. Számára mégis India jelentette az utazást, ahova aztán hosszabb-rövidebb időre újra és újra visszatért, s most már talán azt sem túlzás állítanunk, a fél szubkontinenst bejárta. A két barát - mindketten sapkát viselnek - nem igazán jár össze, inkább szellemi kapcsolatban állnak egymással. Időnként egy-egy levél, képeslap, telefon, vagy az sem, de ezek elmaradása sem zavarja kapcsolatuk folyamatosságát. Az itt bemutatásra kerülő könyvecske lapjait Robi kezdte 2000/2001 körül, Párizsban. Maga a könyv akkor még jegyzetfüzet volt, melybe képeslapokat is ragasztott. Nem turisztikai, hanem olyan képeslapokat, melyeket múzeumokban vásárol az ember, vagy take it free alapon kávéházakban, galériákban tesz zsebre, mintegy emlékeztetőül, melyek azok a helyek, programok, amikről nem szabad megfeledkeznie, vagy egyszerűen, hogy rajzolhasson rá. Néhány utazással később e füzetben kezdtek egymásra rétegződni a különböző utak följegyzései, a lapokon az ábrák egyre összetettebbek lettek. Robi fénymásolta és fölülrajzolta az oldalakat, s elküldte őket Dezsőnek. Dezsőt, aki - mint utaltam rá - ebben az időszakban koncepciózusán nem utazott (tehette volna, számos alkalommal hívták), inspirálni kezdték e lapok, mert alig több, mint négy nap múlva rajzokkal reagált rájuk. Robi örült a küldeménynek, azt mondja, olyan lett tőlük e könyv, mint egy beszélgetés. Mint tudjuk, az Élet maga az Út, függetlenül attól, hogy közben utazunk-e vagy sem. E kötetben Dezső egyik rajza kérdezi, mit tartogat számunkra a hatvanötödik mező? Nem kell minden évünket egy-egy mezőnek tekintenünk, de a sakkban 64 mező áll rendelkezésünkre, s az emberi élet ugyanúgy véges, ahogy egy parti sakk. Bizonyos életkor fölött egyre jobban kezd izgatni bennünket, mit látunk letekintve a hegyről, már amennyiben életünket olyan útként írjuk le, amely előtt fölfelé, majd lefelé visz a hegyről. magam is úgy tapasztaltam, ameddig fölfelé tart az ember, leginkább az izgatja, hogyan kerülhetne egyre feljebb, hogy mit fog csinálni, mit lát majd föntről, mennyi időt tölthet ott, mielőtt indulnia kell, s milyen lesz a lefelé vezető út, e kérdések ifjabb korunkban még távoliak.
Dezső és Robi különböző időpontokban jártak Párizsban, ott sosem találkoztak egymással, de talán valamilyen mélyebb értelemben mégis. Nekem például Bécs lett ugyanilyen, Dezsővel közös városom, mióta olvastam Bécs inspirálta szövegeit, különösen az Am Hof-ot. Robi az utóbbi évtizedben nemcsak Indiában, hanem az Egyesült Államokban, s Japánban is járt. Egyszer kaptam tőle egy Manhattanből föladott zürichi képeslapot, mely valamelyik korábbi beszélgetésünkre utalt. Ő mesélt Indiáról, én pedig New Yorkról, ahol ő nem járt addig. Néhány hónappal később, életemben először, s a magam számára is váratlanul Zürichbe keveredtem, majd a rákövetkező hónapokban újra és újra. Sosem vágytam oda, de kellemes meglepetésként ért, s akkor vettem észre, Robi lapja, ha nem is próféciának, de előjelnek bizonyult. Dezső írásai vezettek rá, érdemes figyelnem e koincidenciákra, melyeket ő evidenciatörténeteknek nevez. Miért kerülünk el életünkbe ide vagy oda - részben függetlenül is attól, ahova vágytunk, vagy ahova nem -, miért történik velünk éppen az ami, s nem valami más? A történéseknek mindig van egyfajta külső, kauzális magyarázatuk, de utóbb általában az derül ki, az okok - vonzódások, választások -, sorsunk mélyebb rétegeiben keresendők, egy néma beszélgetésben.

Várnagy Tibor Vissza