Két és fél év az őshazában (dedikált példány)

Előszó

Ennek a könyvnek az elejére talán egy „tágabb történeti kitekintés" kívánkozna. Kielemezhetnénk a korszak politikai eseményeit, részletezhetnénk a hadműveleteket, amelyekben apám részt vett és a helyszíneket, ahol a háború alatt, majd pedig a hadifogság éveiben megfordult. Mindez szép történészi feladat lenne, egyszer talán majd elvégzi valaki.
Mi azonban apámmal úgy találtuk, hogy a könyv szellemétől idegen lenne, ha teleszőnénk okoskodó háttérmagyarázatokkal a „korról". Kis-Tóth József ugyanis őrvezetőként nemhogy részese, de jórészt még ismerője sem volt a hadvezetés döntéseinek és a hátország, vagy a nagyvilág politikai életének, hadifogolyként pedig még kevésbé. A közvetlen környezetében viszont mindent észrevett, megfigyelt és megjegyzett. Sőt az emlékezete ennél távolabbi, jóval a háború előtti időkre is visszanyúlik. Én pedig egyre figyelmesebben, egyre „értőbben" hallgattam mindazt, amit a fiatalkoráról felidézett. Hiszen a nemzedékemből keveseknek adatott meg, hogy egy olyan ember mellett nőjenek fel, aki még látott működő vízimalmot és fizetett ezüstpengővel. Apámmal valóságos időutazás végigsétálni Óbudán, meghallgatni, hogy hová járt iskolába, vagy hogy hívták a sarki kocsma tulajdonosát - hetven évvel ezelőtt. A háborúról különösen sokat beszélt. Talán azért, mert bármennyi szenvedést okozott is neki, valójában a háború tette őt „világlátott" emberré, hiszen a néposztályához tartozóknak civilben nem volt módjuk utazgatni.
Aztán vagy negyven éve elkezdte leírni a korábban csak élőszóban hallott emlékeket. Először szikár tömörséggel írt, később viszont - ahogy mondani szokta - újabb és újabb történeteket vett le a képzeletbeli könyvespolcáról. A leírtakat levelek formájában egy kanadai barátunkhoz akarta kiküldeni, hogy ott esetleg egyszer majd kiadják. Hiszen akkoriban lehetetlen volt itthon publikálni olyan művet, amely a Szovjetuniót a hivatalostól jócskán eltérő nézőpontból ábrázolta. Ezt a problémát azonban a történelem megoldotta. Vissza

Fülszöveg

Mecenzéfen történt katonai szolgálatom legdrámaibb eseménye. Az egyik csikorgó, hideg reggel a helységben tartózkodó összeg csapatot kivezényelték a falu futballpályájára. Miután körbeálltuk a pályát, ingre vetkőztetve, hátrakötött kézzel elővezettek tizenhárom katonát, akik korábban a csapattestüktől engedély nélkül távoztak. Később önként visszatértek, de már a végső határidődként előírt 72 óra után, így a haditörvények szerint szökevénynek minősültek. A büntetésük golyó általi halál. Az ítélet felolvasásával egyidejűleg kihirdették, hogy négyen - a családosok - kegyelmet kaptak. A többi kilencet letérdeltették, a szemüket bekötötték és tíz méterrel előttük felsorakozott fejenként két-két katonai csendőr. A térdelők mögött végigment egy pap, mondott nekik valamit, mire az elítéltek egyszerre azt mondták: „Éljen Magyarország!" Eldördültek a lövések, a kilenc ember közül ki hanyatt esett, ki előre, az arcára. Nyolcan nem mutattak életjelt, a kilencedik azonban még hörögve lélegzett. Őhozzá az egyik csendőr odament, és pisztollyal fejbe lőtte.
Ennyire emlékszem. Minden további szó már a történtek kiszínezése, meghamisítása lenne. Vissza