Készülődés a számadásra

Előszó

Részlet:

H. D.: - Származásod, s az, hogy falun nőttél fel, mutat-e valamelyes összefüggést azzal a ténnyel, hogy 30 éves korod múltán szociográfiát kezdtél írni? A műfajjal való kapcsolatod illetően beszélhetünk-e tudatos készülődésről?
Cs. S.: - Az, hogy falun születtem és ott nőttem is föl, bölcsődeli koromtól suhanc koromig, nyilvánvaló, hogy egész életemet meghatározza. Ez, persze, így közhely. Mondok helyette inkább egy példát. Vödör koccan neki valahol egy kútkávának? A zajt hallva, én ilyenkor nemcsak az ismerős hangra figyelek oda, de rögtön látom apámat is, amint vizet húz a vályúba az ökröknek; látom a konyhaajtó előtti körtefánkat, az udvart, a favágítót, az ólakat, a szárút, s ha éppen nyár van, látom az istálló ajtaján ki-be cikázó fecskéket. Elég tehát egyetlen hang, hogy a képzetek egész láncreakcióját elindítsa bennem. Sőt elárulok neked mást is! Botfülű vagyok, de ennek ellenére néha olyan belső zenét, lejegyezhető szimfóniákat hallok, még itt, a pesti lármában is, amelynek minden motívuma zámolyi fogantatású. Ősz van, nincs már tücsökszó, se békakurutty. A nagy csöndben jön föl a telehold, s a temetődomb felől egy kukoricával megrakott szekér nyikordul hazafelé. A világmindenségben nincs nála érdekesebb esemény. Láthatatlan és rejtelmes. Hogy ki jön a késői szekérrel haza, nem tudom. Nem is érdekel. A kerekek nyikorgását mintha a Hold visszhangozná! Óriási térben dobódik szét a hang,, s ettől nagy tereket érzek én is a mellkasomban. De beszélhetnék neked az égiháborúkról is, amikor egy-egy kapazugban húzódik meg az ember, s csitt-csatt, belevág a villám a százméternyire borzolódó diófába, s az ökrök eltépik ijedtükben a láncot, s föltartott farokkal, mint valami ámokfutók, neki a vakvilágnak! Vissza