Készülődés

Előszó

Ma egyre többen figyeljük a kárpátaljai magyar írásbeliség érverését, pulzusát. Aggodalommal és reménykedéssel. A szovjet korszak első két évtizedének szimbolikus irodalma után ennek a magyar peremvidéknek (Kovács Vilmos szavaival szólva) csak nehezen sikerült „két lábra állnia". Nehéz volt a feladat is. Az „ezer év óta nem volt itt semmi" kiürített terrénumában éppen Kovács Vilmosnak kellett a legnagyobb lépést megtennie. A 18. század „nemzetietlen korának" origójától indulva mintegy két évtized alatt két évszázad irodalomfejlődésének stációit kellett végigjárni - kezdetben még egyedül. írásaiban érzékletesen látható a gyorsított fejlődés. Igaz, ebben minden vasfüggöny, agymosás és könyvhiány ellenére segítségére volt a 19-20. század remekírókban és remekművekben gazdag irodalma. Adott esetben elsősorban a költő származásában rejlő sorsközösség a népi írókkal, közülük is elsősorban Sinka Istvánnal. A hatvanas években már felparázslottak azok a versek költészetében, amelyek őt és általa az itteni irodalmat az egyetemes magyar írásbeliség szintjére emelték.
Az egyéni teljesítmény azonban nem volt véletlen: az adott közösség belső történelmi fejlődéséből fakadt. Ez az erő vetette ki magából a Forrásnemzedéket. Azokat a fiatalokat, akik a kárpátaljai magyarság létezésének megkérdőjelezése után csodálkoztak rá erre a furcsa, ellentmondásos világra. Ők voltak a közösség 1944 utáni időszakának első, primer félelmek nélkül felnőtt generációja. Igaz, mindig „egy lépéssel az úristen előtt" jártak. Nem várták kapuk nyitását, falak leomlását, hanem azt tették, amit - ha nehéz is - Közép-Európában tenni kell. Mert lehet, hogy vannak határőrök és haszonleső vámosok, a feliratok sem mindig igazítanak el, és mindig vannak, akik követelményrendszert vizionálnak, de a határ csak egy vonal a térképen. Úgy kell elfogadnunk, mint a kompjárat szünetelését nagyvíz idején vagy az önjelölt (zöld, barna, vörös) bárók hatalom-szülte önkényét. Vissza