Előszó
Nem mindennapi könyvecskét tart a kezében az olvasó. Ahogyan a szerzője sem az. Érdekes, hányatott sorsú, magyar végzetű parasztember ő.
Már erősen túl van hatvanötödik esztendején. Ez a könyve kései gyümölcs. Szép, színes, illatos magyar gyümölcs, magyar földből, verejték áztatta magyar humuszból.
Ennek a férfiúnak én unokaöccse vagyok. És erre büszke is. Nemcsak e könyv miatt. Hanem azért is, mert élete során mindig bátran nézett szembe az akadályokkal. S ha elesett, szinte azonnal felpattant.
Ritka adottság az, ha egy ember nemcsak szívós, kemény, de tüstént felismeri és félméri lehetőségeinek a határait. De úgy, hogy nem a gyűlölet torzítja, hanem a megértő mosoly aranyozza közben az arcát. Igen, a megértő, a sokat látott, sok szenvedést megért és túlélt ember mosolya.
Van némelyik könyv előtt egy mondat, amelyik inkább a filmvásznon jelenik meg gyakrabban, egészen az elején: - "Az elbeszélt események pusztán a képzelet szüleményei, és a szereplők, valamint egyes valóságos személyek közötti hasonlóság csak a véletlen műve lehet."
Bizonyára van ilyen. S nem is kevés. De két, hatalmas világégés után nem lehet, nem szabad elmenni az események, a valódi tragédiák mellett. Nos, Szőnyei Gyula sem ment el mellettük.
Regénye nemcsak kétségbeesett ragaszkodás, szinte már menekülés a boldogság, a révbe érés felé. Természetesen egy Tündér, egy Violetta oldalán... De a megtalálni vélt kincs elvesztésekor döbben rá az ember arra, hogy az élet - vagyis a Mindenható Isten! - még mennyi szépet, mennyi kincset és jóságot tud nyújtani azoknak, akiket szeret, mert hisznek Őbenne!
Havasi Zoltán
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal