Előszó
Mezei Árpád: Keserű Ilona
A nyolcadik kibernetikai kongresszuson a fizikus Stroud az újszülött lelkiállapotáról beszélt, akinek a valóságról még semmi adata nincs. Az egyik résztvevő, Ruth Benedict szerint ezt az állapotot egy olyan ember helyzetével érzékeltethetjük, aki idegen városban váratlanul sűrű ködbe kerül. Az analógia megválasztása helyes, de gyakorlatilag általában mégis érvénytelen. A csecsemő megoldja a problémát azzal, hogy tudatát kikapcsolva alszik, és csak kedvező helyzetekben, szopás idején ébred fel. Ily módon elkerüli a bizonytalanság állapotait.
Azonban vannak kivételek; egyeseknél a tudati állapot korán kialakul, ami ebben a helyzetben a bizonytalanság élményével jár. Keserű Ilona ezek közé tartozik, így alapszemélyisége paradox, a művészt jellemző erős formaérzék mellett a bizonytalanság jellemzi. Az ember a fokozott bizonytalansággal szemben általában építészetre támaszkodik. Keserű következetesebben jár el, korai periódusában nem épülethez, hanem megformált kövekhez fordul. A kövek, az anyag az ember számára a nő, az anya ideájával azonosak. Az ősember a férfit nyíllal a kezében, nyílvesszőre emlékeztető tört vonallal ábrázolja, a nőt kőből, zárt tömbként faragja ki. A willendorfi Vénusz a nő mivolta, a megmaradás.
Az ilyen megoldás általános, személytelen. A személyes tényező ezután jelenik meg. Felismeréséhez tudnunk kell, hogy a konvencionalizmus tudományos-intellektuális művelet eredménye, a tudós igyekszik nem csak a természet, hanem a nyelv fölött is uralkodni. A művész elfogadja a nyelvet, a nyelv után igazodik. Picasso festészetének ideális témája a bikaviadal, neve utasítása szerint (pic szúrást jelent, a picador rövidítése, assaut támadást). A klasszikus példa a XVII. századi nagy mester Latour (a torony), aki Luneville-ben lakott (Holdváros). Toronyszerű alakokat festett éjszakai homályban. A magyar nyelvben a halál keserű. A kövek Keserű képein átalakulnak sírkövekké, a balatonudvari temető tradicionális formáit mutatják.
A megoldás szervesen kapcsolódik az előzőhöz. A lét megszabadul a kövekben a bizonytalanságtól, mintegy objektiválódik. Az objektum tulajdonképpen ellenvetést, ellenállást jelent. A kavics pedig éppenséggel a calculus, maga az abszolút határozottság, a szám. Azonban a logika szerint tulajdonképpen csak a halál bizonyos: minden ember halandó, Szókratész ember, tehát Szókratész halandó. A halál ugyan egyoldalt Keserű, másoldalt viszont bizonyos, maga a bizonyosság.
A bizonyosságra azonban szükség van, mert a lét maga az, ami bizonytalan. Időbeli, és így jórészt jövőbeli. A jövő azonban kiszámíthatatlan; a lét így szorongással jár, amint az egzisztencialisták tanították. A kérdést még távolabbról a matematikus Poincaré szemléli, aki szerint a lét egy villanás két végtelen között, amelyek per definitionem a nemlétbe tartoznak. Keserű szemlélete még tágabb, kérdi, mennyiben tartozik a két végtelenség a villanáshoz. Keserű-képet helyez a temető sírkövei mellé. A gesztus emlékeztet Mallarmé „Igitur"-jának hősére, aki végül határozott léptekkel ősei sírjai közé fekszik.
Keserű kritikusai nem említik, hogy ezekben a képekben a halál a téma. Azonban a sírkő szimbolikus jelentése nyilvánvaló. Ha elfogadjuk, hogy Keserű a legősibb, végső adottságokkal operál, akkor elfogadtuk, hogy a képekben a halál is tényező, Azonban a probléma így mégsem juthat végső nyugvópontra. A halál bizonyossága ellenére nem a teljes lét és nem a végleges megoldás. Sok hiányossága van; így hiányzik belőle a bizonytalanság. Megfelel Keserű nevének, de nem felel meg teljesen Keserű mivoltának. Keserű törekszik arra, hogy tartalmat, szubsztanciát adjon neki. A sírkő formáját leválasztja a kőről, eszmei nívóra emeli a követ, és az eszmét, a hullámvonal-jellegű formát módszeresen variálja.
Vissza