Előszó
Vannak költők - szerencsére nem kevesen - akiknek embersége és lírája szorosan egybekapcsolódik. Egyik sem magyarázható a másik nélkül. A családi háttér; a neveltetés körülményei, a környezet épp úgy összetevője ennek, mint a tehetség milyensége, 5 azok a hagyományok, amelyek az író nem elhanyagolható ösztönzői. Káldi Jánosról sem csak lírája merül föl emlékezetemből, hanem az is, hogy) első támogatóim közé tartozott, lekötelező kedvességgel írt leveleiben buzdított: írjak az Életünkbe bírálatokat. Pályakezdő voltam, általános iskolai tanár, honnan, hogyan érezte meg bennem az irodalmi ambíciókat, rejtély. Talán tanári foglalkozása tette a szokottnál is beleérzőbbé, megsejtette, hogy e hivatás mily sok nehézséggel, mennyi kiszolgáltatottsággal párosul. Számomra mindenesetre jótékony ösztönzést jelentett a buzdítása, örömöt szereztek szép, nagy betűivel írt levelei, s egyfajta védettséget, önbizalmat kölcsönöztek a támogatásával megjelent írásaim.
Aztán a köteteiből is küldött. Nem mondhatni, hogy viharsebesen követték egymást, s ebből az is sejthető volt, hogy ő sem tartozott a korszak kedvelt és támogatott lírikusai közé. Sőt, megkockáztatnám: félig-meddig az ismeretlenség burája alatt küszködött levegővételért. Ennek magyarázatát részben költői természetében leljük: sosem voltak látványfos fordulatai, nem kötelezte el magát egyetlen irodalmi tábor mellett sem. Dolgozott és írt. Honnan is tudhatta volna, hogy az érvényesüléshez ez kevés.
Eltűnődtem a maga válogatta posztumusz kötet címén: Kései rapszódia. Bizony „kései". Hány éve már, hogy hiába várom a leveleit, melyeket utóbb már közlésre adott versekkel is bélelt! Ennyi idő arra is elegendő, hogy valakit végleg elfeledjenek. Szerencsére Káldi Jánost számon tartják, s nem az a sors jutott neki, ami a harmincas-negyvenes esztendők sok-sok lírikusának, akik alighanem végleg belevesztek az újságok és folyóiratok konzerválatlanul sárguló papírtengerébe.
Vissza