Egy ujjal

Fülszöveg

2010. július 17-én, reggel, már rajtam volt a poló, a rövid nadrág, indultam volna a temetőbe, mikor összecsuklottam mint a colstok, ischemiás stroke, ilyenem se volt még. szerencsémre pipi éppen készült elmenni, de megérezhette, hogy valami gáz van. elvonszolt a heverőig, s telefonált agyba-főbe, még pénzes professzort is felhívta... én inkább csodálkoztam, mint megijedtem, fura állapot volt... jött az orvos, ne mozduljak, bekötötte az infúziót, megérkezett a mentő, mondták a fiúk, ha az eseménytől számított három órán belül beérünk a jános intenzívre, megúszom... tiszta fejjel néztem a reggeli csúcsot, beértünk, cí, azután nem emlékszem semmire... a lidérces álmokat nem mondom el... 40 fokos láz, 220-as vérnyomás, szóval határ mezsgye, de lehet, hogy azon túl... ugyanaznap néhány órával később, a mellettem lévő ágyra behozták az alattunk lévő garázs pizzaszállító tulajdonosát, nem ébredt föl többé... ugyanaz a baja volt, fiatalabb volt nálam jóval, isten nyugosztalja... utolsó éjszaka kivittek egy akkor kialakított, négyágyas, alkalmi kórterembe, este becsukták az ajtót, se nővérhívó, se mosdó... másnap, nem kis protekcióval, kivittek a oori-ba, az egykori fodorba, ahová boldog tébécés koromban csajozni jártam... az igazgató helyettest ismertem, nyilatkozott nekem, még élt a régi magyar nemzet, sikerült megakadályozni, hogy az intézetüket összevonják az orfi-val és a sportkórházzal... tudták, hogy pulitzer-emlékdíjat kaptam valamikor, tiszteletemre felsorakozott, aki élt és mozgott... néhány nap múlva tudatosult bennem, hogy baloldali béna vagyok, összevesztem mindenkivel, ami ugyan nem ok arra - finoman szólva -, hogy ne foglalkozzanak velem... négy hónapig bírtam, ha még egy hónapot várok, elfogytam volna, méltóságomat - ha volt ilyenem - elvesztem, olyan leszek, mint egy báb... hazajöttem, az utolsó viziten a főorvos rám se nézett... pelenkát többé nem hordtam, ettem, nem féltem gyógytorna orrvérzésig, belekóstoltam az akupunktúrába, és persze ápolónővér, ha pipinek el kellett menni... a számítógép - amellyel kilenc könyvet írtam - úgy ahogy van, kiesett az emlékezetemből, bottal megyek vagy ötven métert, keveset lépcsőzök... a gépet egy ujjal verem, van úgy, hogy napi egy órán keresztül, utána elfogy a cérnám... terápia, önmutogatás, nem tudom, melyik inkább.... vége az eufóriának, tisztában vagyok a fölfoghatatlannal... legyetek elnézőbbek velem, mint voltatok korábban, ha elnézőek voltatok egyáltalán... Vissza