Közel a bitófához (dedikált példány)

Előszó

Már sokat írtak 56-ról.
Jót is, rosszat is.
Rosszat, inert akkor csak az volt a cél, hogy lejárassák, bemocskolják egy nép jogos felkelését, de sajnos a rendszerváltás utáni irodalom sem mentes a csúsztatásoktól. Ma is vannak emberek, akiknek különböző okokból érdekük, hogy kissé megváltoztassák a tényeket.
Az, hogy az 56-os forradalom a magyar népfelkelése volt, az teljesen vitathatatlan tény, de az is, hogy ennek ellenére nem volt egységes elképzeléseiben.
Nem lehet kétségbe vonni, hogy egy Zala-megyei fiatal TSZ-tag egészen mást remélt, mint az, az alföldi öreg paraszt, egy Isten háta mögötti faluban, aki átélte, hogy kuláknak bélyegezve mindenét elvették, sőt a házába „fogadta" a kitelepített családot, másként gondolkodott egy várpalotai bányász, mint az a kisiparos, akinek éppen csak megengedték, hogy éljen, sőt mást gondolt az üldözött pap, mint az, az elvben valóban hívő kommunista, akit társai meghurcoltak.
De mindennek ellenére abban mindenki megegyezett, hogy ez a nép nem tűri tovább az idegen elnyomást, a véres diktatúrát, az ország valóságos kirablását, egész létének idegen érdekek alá vetését.
Na de mit mondjunk, amikor azt látjuk, hogy már azok, is, akik szenvedtek az elmúlt rendszer elnyomásától, milyen versenyt folytatnak saját bajuk magasabbra emelésével a másikkal szemben!
Mert a meghurcoltatást, az emberi méltóság sárba tiprását, a jogtalan kifosztást, az elszenvedett kínokat lehet fokokban mérni? Lehet azt mondani, hogy más volt a jaj Recsken, mint az Oroszlányi rabbányában, jobban szenvedett valaki a Fő-utcai „susogóban" mint a Sztálin út 60-ban, más ereje volt a pofonnak a Mosonyiban, mint Kistarcsán, más volt a kötél a Gyűjtőben, mint a szegedi Csillagban? Hát lehet ezekben a borzalmakban fokokat felállítani? Vissza