Történelmi Szemle 2016/4.

Előszó

Részlet a kötetből:
A közjó fogalma a kora újkori politikai diskurzusokban
A közjó a kora újkori politika egyik kulcsfogalma, de nem saját alkotása. A középkortól örökölte, amikor még az emberi megfontolásokat és megegyezéseket megelőző és minden tekintetben ezek felett álló isteni rendre utalt. Ezért, ahogy Aquinói Szent Tamás fogalmazott, a közjó az egyén javánál előbbre való.1 A kora újkor lassú laicizálódása során a természetjogi felfogás általában véve lépésről lépésre szekularizálódott, és ily módon emancipálódott is. Ekkor kapott világi tartalmat a közjó fogalma is. A 18. században érvényesülő haladás megtapasztalásának hatására kialakult és dominánssá vált a fejlődésgondolat.2 Ennek jegyében a közjó az immár e világi és a jövőbe kivetülő ideális állapot elérésére törekvő gondolkodás központi fogalma lett. Modern felfogása szerint a magasztos társadalmi, nemzeti stb. célok mindent legitimálnak, tekintet nélkül akármely felsőbb (isteni stb.) korlátra.
A kora újkor (ebben az értelemben) átmeneti korszakában „a világ varázstalanításának" előrehaladtával elhalványult az isteni rendbe vetett bizalom, és a szuverenitás igényével fellépő abszolút uralkodó egyre kevésbé tudta magát a régi módon Isten kegyelméből uralkodó királyként elfogadtatni. A modern állam Leviathánja ezért éppúgy a közjó fokozatosan elvilágiasodó fogalmához nyúlt legitimitásának alátámasztására, mint ahogyan a republikanizmus politikai nyelvét beszélő ellenfelei is ezt tűzték zászlajukra - csak éppen azt némiképpen eltérően értelmezve, a régi módon a magánérdekekkel szemben definiálva.
Már Machiavellinél azt láthatjuk, hogy A fejedelem című munkájának a középpontjában álló államreform, az uralkodónak hatalma megtartására irányuló magánérdeke nem önmagában legitim hivatkozási alap, hanem azáltal, hogy az uralkodó hatalmának a közösség (az alattvalók, a nép) érdekét kell szolgálnia.3 Az abszolút monarchia pedig ideológiája szerint (Jean Bodin) a közjót volt hivatott szolgálni. Vissza