Bábok vagyunk I-II.

Előszó

ELŐSZÓ.
Jean Racine életét nem azért választottam megírásra, mert mozgalmasan érdekesnek és színesnek találtam, hanem mert egy igazságot példáz. Igazságot példáz, akárcsak Petőfi Sándoré, kinek élete a szabadságért és a testvériségért való küzdelem; vagy Goethéé, aki a művészet és a gondolat varázshegyéről olimpuszi magasságból nézett le a fájdalmakra, a szenvedésre s az örömre is, mert a magasból-közönyös mögött nemcsak a fájdalom, hanem a boldogság is elmarad. Goethe szimbóluma a klasszikus lángésznek, az élet viharos erőit önmagában lefojtva, másokban kerülve, a lét rejtelmeiben összefüggéseket teremt. Racine élete egy harc és benső válság története az egyéni követelődzés és a másba, másokba olvadás között. Az egyéni és a közösségi világszemlélet harca s a közösség eszméjének diadala az individualizmus felett. Racine megértette, hogy az igazi vallásossággal elválaszthatatlanul összefügg a néppel való együttérzés s bár természettől fogva félénk volt, mégis kiállt meggyőződéséért. Az írónak nincs más fegyvere, mint a gondolat, s ez a kortársak szemében bizonyára nevetségesen gyönge fegyver az ágyúk és a szuronyok erejéhez képest. Ám a történelem tisztult távlatából szemlélve más perspektívák bontakoznak ki. A diadallal Franciaországhoz csatolt Strassburg azóta már háromszor cserélt gazdát és ma már tudjuk, egy ország legfontosabb feladata nem az, hogy új idegen területekkel gazdagodjék, hanem, hogy lakóinak emberi életmódot biztosítson. Vissza