Képzőművészetünk Nagybányától napjainkig

Előszó

Részlet a könyvből:

Ha Nagybányáról beszélünk, vagy írunk, nem szabadulhatunk meg bizonyos elfogódottságtól. Mintha valamennyien érdemes ősünkre emlékeznénk, alázatos tárgyszerűség, kemény mértéktartás van a hangunkban. Az odaadásnak és jogos büszkeségnek ez a külső megnyilvánulása is dicséretére válik azoknak, akikre emlékezünk. Igaz, hogy közel félszázadnak kellett elmúlnia addig, amíg ez a hang ennyire kitisztult, egyformán kivetette magából a védekezés félszegségét és a támadás hevét. Ez már értékelés, az eredmények objektív tudomásulvétele, helyes értelmezése. De mennyi oktalan rágalmat, naiv elfogultságot kellett előbb feloldani, hogy a látóhatár kitisztuljon, a dolgok kellő helyükre találjanak, a kritikai méltatás megkapja érdemes visszhangját.
1896-ban Hollósy Simon Münchenből Nagybányára telepítette át festőiskoláját. Ez a sajátosan markáns és ugyanakkor kivételesen szerény művészegyéniség és magyar viszonylatban párját ritkító nevelőtehetség maga köré gyűjtötte akkori képzőművészetünk fiataljait, mindazokat az újító szellemeket, akik máris áttörtek a mull korlátain és tele voltak kezdeményező erővel, friss kifejező készséggel. Hollósy mellé elsőkül Ferenczy Károly, Iványi-Grünwald Béla csatlakoztak, majd követték őket Csók István, Márk Lajos, Zemplényi Tivadar, Glatz Oszkár, Dudits Andor és mások. Hollósy a müncheni akadémia akkori törekvéseit és eredményeit plántálta át Nagybányára, de nem szolgai készséggel, hanem csak alapul az új talajból kisarjadó új magyar festészet számára. Vissza