Képes Ujság 1860. január-deczember

Előszó

A csárda vendégei.
Kiszorult a puszta derekára a nádtetejü csárda, ezer ut vagy egy sem vezet oda, legfölebb a kezes állat, mely ösztönénél fogva keresetlen is rátalál; hanem az éjnek éjszaká­ján a hájba dugott mécsbélnek pislogó világa kinéz az ablakon, mintha vendéghivónak tették volna oda.
A puszta, ez a nagy egyenességü föld, melyen a vándor néha vezértelenebben kószál, mint a hajós a tenger vizén, hol a világítótorony lángja mérföldekről tájékozza, mondom, ez a puszta elfeketedik a sötét éjszakában, s a jámbor utas addig járna ide s tova, hogy reggelre épen oda érne, a honuét nappal elinditá lovát, ha az a kis mécsláng ki nem pislogna a tenyérnyi ablaknak üvegén, s mint a jó szerencse, kéretlen nem vezérlené födél alá, a „Kedvetlen csárdába.“
Az éjnek veszedelme nem egy embernek juttatá eszébe azt az imádságot, melyet talán fogadásból sem tudna már elmondani, s ha a mogorva csárdás nem is várja vetett ágygyal, de kezet szoríthat vele a hozzá bevetődött utas, mert e pusztai remete hajlékot ad mindenkinek, s hálaképen néha még egy áldó szót sem kiván.
Néha napján pedig búcsujáróhelylyé válik a „Kedvetlen csárda,“ s minthogy a pusztában nem árulnak pénzért ezerféle szenvedélyt, hogy azt, mint a városi nép, minden pillanatban megvehesse, — meglát a puszták fia néhány czigányt, ki az egyik faluból a másikba egy huzamba nem tud elgyalogolni nyug­vás nélkül, betereli a csárda pitvarába őket, egy pár vászoncseléd is kitelik az ételhozó népből, s megüli a maga piros pünköst napját, ha mindjárt nem azon napra nyomtatták is a pataki naptárba.
Hányszor támaszkodott az öles somfabotra, hogy a fönn csicsergő pacsirtának jó kedvét hallgathassa, hányszor szólamlott meg önkeblében is egy sirvarivó nóta, s minthogy ép szivébe a szenvedélyek kése még nem vagdalt oly mély csatornát, hogy azon kifolyt volna a jobb érzelem, mint a száraz fű a reggeli harmatot, megkívánja a nótát, hogy egy pár pillanatra ne csak a maga szivének dobbanását hallja.
Hangossá válik a hallgatag ember, — tán a kéretlen nézőt meg is döbbenti a hang, melyről azt hinné : egy emberben nem férhet meg, s elitélné magában a szilajságot; mert szűkké vált neki a csárda. Nem tudod, te, jámbor idegen, hogy a puszták fia hónapokig nem szól annyit, mennyivel te a szomszédodtól hitelre kikoldulsz egy divatfoszlányt; de mert az ő szivében is a vérnek melege csörgedez, összegyülekezik a fiatal életnek vágya, s megmegszólamlik benne az érzelem. Ekkor hangossá válik, mint az égdörgés, de a mint a felhő kisírhatta terhét, újra csöndes a láthatár, s még azt a madarat is meghallod énekelni, mely a kék fellegek közé legmagasabbra szállt.

Vissza