Képes Krónika 1920. május 18.

Előszó

Találkozás a sivatagban.
A Dzsebel esz Zubleh ötven mértföldnél is hosszabb, keskeny hegylánc és kacskaringói a térképen olyan hernyóhoz hasonlítanak, mely délről észak felé mászik. Vörös-fehér szikláiról a kelő nap irányában csak az arab sivatag látható. A hegy lábait az Eufratesztől hordott sivány homok takarja; mert a hegység Moáb és Ammón legelőit védi nyugaton, hogy el ne árassza őket is a sivatag homokja.
A vén Dzsebel számtalan vádinak, vagyis patakmedernek a szülője, melyek, átmetszvén a római utat, egyre mélyebbre vonják barázdáikat, amint tovahaladnak, hogy az esős időszak patakjait a Jordánba, vagy végső medencéjükbe, a Holt-tengerbe ömlesszék. E vádik egyikéből, mely a Dzsebel legvégső pontján keletkezik, s északkeleti irányban végül a Jabbók folyó medrévé szélesedik, egy utas bukkant elő, aki a sivatag fensíkja felé haladt. Külsejéről Ítélve mintegy negyvenöt éves lehetett. Derékig érő szakálla, mely egykor koromsötét volt, deresedni kezdett. Arcát, mely barna volt, mint a pörkölt kávé, úgy eltakarta a vörös kufijeh a (fejre való kendő), hogy csak részben volt látható. Nagy, sötét szemét olykor-olykor fölemelte. Öltözete keleties volt, de a szabását részletesebben leírni nem lehet, mivel parányi sátor alatt, nagy fehér tevén ült.
A derék állaton meglátszott, hogy telivér, sziriai fajta: csupa erő és izom; hosszú lépései, biztos és zajtalan járása mind oly tulajdonságok, melyek megfizethetetlenek a «sivatag hajójában. A szokásos kantár skárlát rojtokkal takarta a homlokot, de nem volt hozzá zabola a lovas, sem szíjj a hajtó számára. A hátán levő alkotmány alig volt négy láb hosszú, s úgy állt egyensúlyban, hogy mindkét oldalán egy-egy faláda húzta lefelé; puhára kárpitozott és behúzott belsejében tetszése szerint ülhetett, vagy félig ledőlve fekhetett az utas, és fölötte zöld sátor feszült.
Midőn a dromedár a vádinak utolsó mélyedéséből is kiemelkedett, az utas a hajdani Ammónnak határához ért. Előtte terült el a sivatag: még nem a sívó homok birodalma, de már az a terület, hol a növényzet törpülni kezdett. A tevét mintha észrevétlenül egyre jobban hajtotta volna valami; meggyorsította lépteit, fejét egyenest a szemhatár felé fordította, tág orrlyukain keresztül nagyokat húzva lélekzett. Egyes mélyedésekben száraz levél zörgött a földön. Vissza