Kepes krónika

Fülszöveg

Öt évvel ezelőtt azzal indítottam útjára a Desszertet, hogy lássuk, mi történik, ha a képernyőn négy ember úgy beszélget, ahogyan baráti társaságban szoktunk a vacsora romjai fölött, vállalva az élőbeszéd esetlenségeit, az érzelmeket és az indulatokat. Itt nem kellett jelre tapsolni, sírni, nevetni, minden valóságos volt: az étterem, a vacsora és a vendégek.
Eleinte főként olyanokat invitáltam az asztal köré, akik egyébként aligha vacsoráztak volna együtt, mert különböző társadalmi rétegből, kultúrából érkeztek vagy annyira különböző volt a világképük. Így került egymás mellé belügyminiszter és szemetes, konzervatív kanonok és liberális szociológus. Arra voltam kíváncsi, képesek vagyunk-e, a vállalt különbségek ellenére, szót érteni egymással, megtalálni azt, ami közös. Akkor voltam a legboldogabb, ha szólnom is alig kellett, csupán a széken hátradőlve csöndben hallgathattam, ahogy a vendégeim egymásra csodálkoztak, hogy gyakran ugyanazt mondják, csak másképp. Később is gyakran beszélgettem olyanokkal, akiket a többiekkel együtt magam is a vacsoraasztalnál láttam életemben először, annyi időnk volt az ismerkedésre, amíg a levest és a főételt megettük. Többségük mégis megnyílt, gyakran olyan személyes dolgokat mondtak el magukról, amit közeli barátaiknak is csak ritkán. Nem tudom eléggé megköszönni a bizalmukat.
Nehezen tudtam eldönteni, melyik huszonöt beszélgetésrészletet válasszam a mintegy hetven műsorból, melyik ujjamat harapjam le, de végül is egy könyvnek véges terjedelme van. Az utóbbi évek krónikája így is két kötetre sikerült, a riportok, történetek - többek között Wayaman apóról, az öreg indiánról, a dalai lámáról és a húszgyerekes Lukács családról - néhány hónap múlva jelenik meg. Vissza