Kép a képben

Előszó

„A kép-a-képben hordozta jelentés kifejtése felér egy traktátussal a művészet mibenlétéről" - állapította meg a jeles francia művészettörténész, André Chastel a témának szentelt írásában. Ebbe az átfogó kategóriába sorolható művek közös vonása, hogy kivétel nélkül magáról a művészetről, illetve annak egyes részletkérdéseiről szólnak. Ide tartoznak mindenekelőtt az önarcképek, a műterem- és akadémiaábrázolások, valamint az allegóriák, amelyeket bonyolult művészi programok kifejezésére használtak. Ezekkel az alkotásokkal a művészek nemcsak saját céljaikról, a társadalomban betöltött szerepükről vallottak, hanem megfogalmazták a múlthoz, a nagy elődökhöz való viszonyukat is. Apellésnek, az antikvitás legendás festőjének, Nagy Sándor kegyeltjének dicsősége példaként lebegett a szemük előtt, nem véletlen, hogy oly sokan azonosították vele magukat a képeiken. Az újkori mesterek közül Raffaellót övezte a legnagyobb tisztelet; talán az ő műveit másolták a legtöbben, megbecsülése a 19. század folyamán szinte kultikus jelleget öltött. Az ellenkező álláspontot, a „modernség" hangsúlyozását, a múlt értékeinek megkérdőjelezését a kiállításon szereplő művészek közül talán William Hogarth képviselte a legerőteljesebben. A kép a képben motívum átfogó kategóriájába beletartoznak a műteremből kikerülő kép útját nyomon követő, a közönség és a művész viszonyát tükröző jelenetek a képárusok, műkereskedések, a gyűjtemény- és kiállításenteriőrök, valamint a műértők, műbarátok és amatőrök ábrázolásai is. Vissza