Kenata buafu

Előszó

Részlet a könyvből:

A Kancsi-hegység meredek lejtőjén pihent a misszionárius és sötét, szakállas arcáról a verítéket törölgette. Levertnek, fáradtnak látszott, mert órák hosszat törtetett a hatalmas embermagasságú elefántfüvön keresztül s járatlan hegyvidéken át kapaszkodott hegynek föl, völgynek le. Fáradt teste bizony rövid pihenésre késztette. Mozdulatai némi izgalmat is árultak el, s a figyelmes szemlélő észrevehette, hogy nehéz gond ül arcán. Mázsás gondolatok viharzottak agyában. Tekintete sem csillant most oly tiszta pillantással a közelbe és távolba, mint máskor, hanem egy pontra szegezte lesütött szemét. Hogy egyedül lehessen gondolataival, megelőzte kíséretét. Néha el-elgondolkodva megrázta fejét. Csendes szavakat mormolt magában vagy belső háborgásában botjával a füvet csapkodta.
- Eh, mit! Lesz, ahogy lesz! - kiáltott fel elég hangosan, és felvidult élénk pillantása elsiklott a messzi hegyeken túl. „Lesz, ahogy lesz." így szokta kifejezni nehéz helyzetében Istenbe vetett bizodalmát és lelke mindig jobbat ígérő reményét. A fű suhogása és a félhalk moraj övéi közeledését jelezte. Jobbra tekintett. Verítékes arcok bukkantak fel a magas fűből.
Kissé távolabb a podgyászt cipelő négerek rakták le ládáikat, hogy kifújják magukat a fáradságos menetelés után. Még csak a fele utat tették meg, új erőt kellett tehát gyűjteniök az út másik felére, amely a hegyen át vezetett. Wildhof atya szívesen engedett nekik időt a jól megérdemelt pihenőre. Jól tudta, hogy a mai út kétszeresen nehéz nekik és hogy a Kancsiba vezető útra csak nehéz szívvel szánták rá magukat. Már föl is akart kelni, hogy néhány barátságos biztató szót mondjon nekik, amikor szolgája lépett hozzá és így szólt:
- Atyám, a málhások kéretnek, hogy ne menjünk Kancsiba. Félnek, hogy ott megölik őket. Bárhova követnek, csak a kancsi-törzshöz nem.
- Hát csakugyan olyan veszedelmesek ? - kérdezte a páter csodálkozva.
- Mondhatom nagyon veszedelmesek. Vissza