Kémia szobrokban 3.

Előszó

Az európai művelődés egyik jellegzetessége, hogy egyes szerveink használatára meglehetősen szűk tartományt nyit. Az egyik ilyen működéseben korlátozott érzékszervünk a szaglásunk. Szinte azt mondhatjuk, hogy a közép- és észak-európai ember számára szagban, illatban csak néhány „engedélyezett", legyen bár szó ételről, italról, a munkahely, az öltözék vagy az otthon szagáról. Ha valaki ettől rendszeresen és feltűnően eltér, az könnyen a kiközösítés sorsára juthat. A szokások ilyen megcsontosodott volta mellett nem is csoda, hogy kevés ember van igazán tudatában szaglása fontosságának.
A másik működésében korlátozott érzékszervünk a tapintás! Az még csak magyarázható, hogy a kereskedelemben és a múzeumokban bemutatásra kitett áruk és műtárgyak többségének tapogatását tiltják! De esetleg erős késztetésünk ellenére a legjobb barátok-barátnők megtapogatásától is tartózkodnunk kell, mert egy felületes, és sokszor suta ölelésnél - vagy inkább csak kézfogásnál - több „nem illik"! Képzeljük el ezek után a környezet vélekedését, ha ellenkező neműek kísérlik meg egymás tényleges jelenlétét tapintásokkal is érzékelni!
Az elmondottak után sokak számára meglepő lehet, hogy bár a jelenkor európai embere a szagokkal-illatokkal kapcsolatos „tiltások" nyomán már szinte „egyenszagú" közegben él, a szaglása még mindig több értesüléssel látja el, mint azt gondolná. Általában keveset gondolunk a szaglásunkkal, pedig ez az élőlények egyik legősibb üzenetfelvevő érzékszerve - az előbb említett tapintással és az ízleléssel együtt az elsők közötti - ennélfogva alapvető fontosságú! Egész életműködésünket áthatja! Ezt az a megfigyelés is igazolja, hogy az idegrendszerünknek a szaglást végző érzékelői mindig megújulnak, ha sérülés folytán kisebb vagy nagyobb részük elpusztul. Míg idegrendszerünk többi - talán mert a törzsfejlődésben újabb keletű - részének érzékelő idegei nem, vagy csak nagyon nehezen újulnak meg! Vissza