Kemény Zsigmond levelezése

Előszó

Milyen képet alkothat magának az olvasó Kemény Zsigmondról az író fönnmaradt és hozzáférhető levelei alapján? Magától értetődik, hogy e nem megjelenésre szánt, magánjellegű írások is egyaránt tanúskodnak politikai és irodalmi érdeklődéséről. Egy ballada ürügyén, Csengery Antalnak, 1859 júliusában vagy 1860 május-júniusában írt levelének többször idézett mondata - „Ez az a hang, miért oda adnám minden regényemet" - egyértelműen mutatja, hogy számos kortársához hasonlóan ő is sokra becsülte a népköltészetet, annak ellenére, hogy elbeszélő prózájával a polgárosult, hangsúlyozottan városi művelődést kívánta szolgálni. Legjelentősebb költészettani cikksorozatához hasonlóan, levelei is jórészt dráma és epika viszonyát állítják előtérbe. „A' drámában cselekvény-egység kell; a' regényben és a novellában nem szükséges" - jegyezte meg Festetics Leóhoz 1852. december 24-én intézett soraiban, jelezvén, hogy nem ugyanazokat a követelményeket állította a különböző műfajú alkotásokkal szemben.
Bírálóként még a legjelentősebb kortársainak a műveit is szigorúan mérlegelte. 1852. december 24-én kelt jelentése szerint Jókai Egy római család című, pályázatra beküldött színművének szereplői „tulajdonkép nem is emberek, hanem valami majmok, még pedig nem is Orangutangok, de valami apróbb mérges, és pökedelmes majmok, melyekre tekinteni is undor". Magánlevélben még az általa igen nagyra becsült Vörösmarty egyik fordítását is fogyatékosnak vélte. „A Vörösmarty jambusai rosszak; nem tudom mit csináljak a Lear-királlyal" - vallotta meg Pompéry Jánosnak, 1851. április 24-én. Az utókor egyik esetben sem vélheti indokolatlannak kifogását: Jókai említett színművének alakjaiban kevés a lélektani hitel, s a nagy romantikus költő valóban meglehetősen egyenetlen átköltést készített Shakespeare nagy tragédiájából.
Mi a viszony történetírás és az úgynevezett szépirodalom között? A levelekben is érzékelhető, mennyire szenvedélyesen érdekelte e kérdés A két Wesselényi Miklós és A rajongók szerzőjét. A Festetics Leó fölkérésére 1853. június 6. körül készített jelentésében fejezte ki az óhaját, „bárcsak a tisztelt szerző inkább a históriai adatokat ignorálta volna mint a história szellemét!" Ezek a szavak arra engednek következtetni, hogy különbséget tett a történetiség látszata és lényege között, mintegy távolságot tartva az ő korában már magyar földön is hatását érzékeltető pozitivizmusnak némely megnyilvánulásával szemben. Az is tagadhatatlan. Vissza