Előszó
Részlet:
"Az 1904-es esztendő is meghozta a kolozsváriaknak a maga társasági szenzációját. Ennek az évnek decemberében érkezett meg a tengeren túlról a száműzött báró Kemény István özvegye gyermekeivel: Gizellával, Berenicével, István Jánossal és az első házasságból született nagyobbacska fiával, Wallace Freddel. Az amerikai nincstelenségből érkeztek Erdélybe - kegyelemkenyérre.
E négy gyermek közül a legkisebbik, István-János, én voltam, egy és egynegyed éves, nagy fejű fiúcska, akiről felnőtt koromban is sokan állították, hogy azért olyan „lógósak" a lépteim, mert járni a viharos tengeren tanultam.
Az állomáson apámnak két pártában maradt leánytestvére várt reánk. (Milyen gyönyörű neve volt mindkettőnek: Gizella! Etelka!) Mesélik, megjelentek a peronon mások is, kíváncsiskodók. Erről közelebbit nem tudok. De elképzelhetetlennek tartom, hogy ne képviseltette volna magát valakivel a mindent mindig tudni akaró, hosszú, sovány, libegő szakállú Szilvássy Béla bácsi is, a Belmonostor utcából.
Annak a Kossuth Lajos utcai sötét, földszintes háznak, amelyben elszállásoltak minket, Bázsa Márton, vagyis Marci bácsi, a házmester volt mindenható ura és parancsolója. Nemcsak bent a lakásban dirigáltak ő és a felesége azoknak a Keményeknek és Bethleneknek, akik Káli Nagy Elektől örökölték ezt a házat, de kint, a szűk udvaron is a tüzérlegényeknek, akik az udvar bütüjében álló, szűk istállóban „kúrálták" a beszállásolt tisztilovakat. Néhány évvel későbbi időből, amikor először vittek Kolozsvárra, fogorvoshoz, még emlékszem a nagy szép pejparipára és jókedvű gondozóikra, akik először"
Vissza