Kyr főfelügyelő a Riviérán

Fülszöveg

Haragszom Kellei Györgyre. Elrontotta a napomat. Ha találkoznék vele, keserű zordonsággal a szeme közé olvasnám, mint becsapott olvasó, hogy kegyetlen, hogy kéjesen kárörvendő, aki az olvasók iránti hihetetlen fukarságában és példátlan zsugoriságában leli kuncogó örömét.
Mert miféle lelketlen író az olyan, aki képes ilyen vékonyka könyvecskével alamizsnáskodni, holott elképesztően gazdag mesemondó vagyonából sokkalta bőkezűbben is jótékonykodhatna. Ha ötször, tízszer vastagabb lenne ez a könyv, akkor is keveselleném.
Ennél kevesebben múlott, hogy jelen olvasmányok végére érve nem csaptam földhöz Kellei úr kriminálfüzetét. Horribile dictu, ekkora disznóságot! Végre egy eredeti alkotó, egy ízig-vérig avatott tollú íróművész, aki a krimigyártás kontár szerzőihez képest szakmailag a sztratoszféra fényes magasságaiban szárnyal, s ez a fantáziazsonglőr éppen csak kóstolóval kínálgat bennünket mindabból az asztalán heverő lakomából, ami az imént említett kontár szerzők firkatákolmányaiból oly nyomorultul hiányzik.
Ha nem rontotta volna el a napomat könyve kurtaságával ez a meghökkentően eredeti Kellei György, elmondanék róla néhány kivételesen dicséretes jellemzőt, amire könyvével ország-világ előtt ellenőrizhetően rászolgált, de mert éhesen hagyott, minek dicsérjem. Sőt emberiességi megfontolásból kötelességem ellene beszélnem. Tehát: aki nem óhajt olyan állapotba kerülni, hogy az idegcsévéző történetek után a folytatás elmaradása miatt a falat kaparja a hiányérzettől, akkor se vegye meg ezt a könyvet, ha gemkapoccsal ötszáz forintost szorítanak a fedeléhez. Mivel pedig a könyvbe sorolt briliáns történetek (ezt fogcsikorgatva kényszerülök elismerni) túlságosan hamar véget érnek, akkor se essék vásárlási kísértésbe az érdeklődő, ha vasútállomásonként húsz rikkancs kínálja szertelen magasztalással a könyvet. Ezerszer célszerűbb hallgatni az én józan lebeszélésemre. Eszerint pedig sokkalta előnyösebb a várótermi tompaszürke unalom, vagy a peron valóban tompaszürke betonján a meddő-ideges sétálgatás a hektorvári grandexpresszre várva, semmint Kellei György ravaszul behízelgő, abbahagyhatatlanul kíváncsiságfeszítő történeteit falni. Annál inkább célszerű hallgatni az én józan lebeszélésemre, mert akit képes volt lépre csalni az agyafúrt Kellei mester, az vessen magára: bizonyosan le fogja késni a hektorvári grandexpresszt.
Én ugyanis lekéstem. Halkan mondom ezt, nehogy meghallja a történeteit oly fösvényül osztogató szerző. S amíg a következő grandexpresszre vártam, újra olvasni kezdtem a kötetet. Persze azzal a kifejezett szándékkal, hogy most aztán irgalmatlanul belekötök a történetekbe, fitymálni, szapulni, ócsárolni fogom a szöveget, ahol csak lehet. Ezzel szemben...
Nos, igen, ezzel szemben éktelenül feldühödtem, mégpedig enmagamon. Micsoda hiánya a kritikai érzéknek, micsoda jellemhiba! Másodszorra még érdekesebbnek, még felcsigázóbbnak bizonyult a könyv, mint első olvasatra. Ráadásul e kínos zavar hátterében még furcsább, még jellemgyengébb óhajtás ejtett kísértésbe: bárcsak haragra lobbantana már a fukar Kellei legközelebbi kötete!
Alig várom, hogy azon is elverhessem a port.
Gerencsér Miklós Vissza