Kegyelmi viszonyok

Fülszöveg

Az emberélet útjának dantei jóslatában, még abban a nélkülözhetetlen hitben lubickolva, hogy száz- és százezer dolog az, ami hátravan, egyszercsak, hirtelen, egy hétköznapi mozdulat, a soron következő rendes mozdulat előtt épp egy dobbanással, felvillan egy mondat. Ime, hát elérted sorsod végső lagúnáit, s már ott siklasz hangtalan a nehéz homályban. Lazább fonadékkal is értésünkre adják olykor, ha e választékos módját az ítéletnek nem értenénk, amikor - persze még mindig Dante sötét erdejében járván - valahogy úgy két mozdulat között, mintha favágóként emelnénk a fejszét ebben az erdőben, menet közben odaszólnak, valahogy úgy a fejsze árnyékából, hogy elég... odaszólnak, hogy vége. Ha még ekkor is értetlen tekintettel merednénk a tényre, megtörténhet, hogy bizony már tapintat nélkül csak úgy az arcunkba vágódik nyersen: "Nem érted? Nincs tovább. És most meg fogsz dögleni." A fejsze persze lehanyatlik, az erdőben csönd lesz. Tudjuk, milyen és hány különböző irányból jutunk el erre a pontra, amiként azt is tudjuk, e számtalan irány csupán káprázat, mert egyetlen út. És e rettegett ponton ismerjük jól kétségbeesésünk zaklatott melódiáit, ahogy félelmünkben megpróbálunk mindent, hogy elkerüljük a gondolkodást. De a tudatában vagyunk annak is, ahogy aztán ez a gondolkodás mégis... működni kezd, s hogy ez a működés már csak a szerkezeté. A lényeges tudás tökéletesre csiszolt hiányában a félelmes tanácstalanság tempóját a szív adja ekkor, a szív, amit egyszeriben újból érezni kezdünk, mint egy konvenció elhagyatott értelmét, s aminek ismét egyetlen tartalma lesz: a megrettenés, a kezdet nagy ijedelme, a csecsemők és az archaikus ember ma már felfoghatatlan mélységű elveszettsége az irányát vesztett időben. Vissza